Már meg se kell szólalnia, az én fejem már vörösödik és majd szét robbanok. Miért van ez?
Apámmal sose voltam a legjobb viszonyban, egy lépés távolság mindig volt köztünk, pedig igazából semmi olyan komoly nem történt. Egyszerűen nem bízok benne, nem tud érdekelni. Már ott tartok a véleményét se hallgatom meg semmiről, soha az életbe nem kérek tőle tanácsot, és nem kérdezek tőle semmit, inkább fordulok anyához aki jobban megért, és normális stílusban válaszol. Anyámat szeretem, imádom, és ha kell meg is halnék érte, de apámról ez nem mondható el. Régebben 2× akart öngyilkos lenni, és iszonyúan, de tényleg baromira sajnáltatja magát de nem veszi észre, ezért a 3. esetben már - lehet ez parasztság a lányától - de k*rvára nem tudott érdekelni mit csinált. Mindig elkezd magyarázni mindenről ami csak eszébe jut, és mindig kussolok és hallgatom amit mond mert ha még rákérdeznék hogy most ezt miért mondja nekem mert baromira nem érdekel, még neki állna feljebb. Ha nagyon begőzölök akkor csak nézek mint akit nagyon nem érdekel amit magyaráz aztán nagy nehezen abbahagyja...Nem vagyok hisztizős, régen az voltam nem kicsit, de az utóbbi években már beragasztom a szám és lenyelek mindent, még tőlük is akármit mondanak. Régen volt egy baklövésem amiért szerintem még mindig neheztelnek rám, és azóta az eset óta nem kérek tőlük semmit, nem várok el semmit, mostmár ott tartottam hogy karácsonyra se kértem semmit, mire apám elkezdett morogni hogy miért vagyok ilyen paraszt..nemhogy örülne hogy hamár ilyen rosszul állunk pénzileg, nem kérek tőlük semmit...most szülinapomra is, mivel ez fontos nap lett volna nekem (mert most lettem 18), szerettem volna egy olyan tortát amire 2 éve pályázok, nem egy vagyon lett volna, mégse jött össze mert előtte lévő napokban hallottam hogy megint számlákat nem tudnak kifizetni..szóval teltek a napok és mintha elfelejtődött volna minden amit már hónapok óta terveztünk..mikor jött apám a tortával már látszott rajta hogy veregetné a mellét hogy ő milyet kreált, és már ne haragudjatok, de akkora öntelt paraszt hogy el nem lehet mondani. Én meg ott álltam a torta felett és úgy kellett visszatartanom a sírást hogy még ez se jött össze..iszonyú nehéz volt mosolyogni mint aki örülne neki. Arról nem is beszélve, hogy nővéremnek mindent elnéznek, pedig ő szép szóval tönkretette a saját életét amit nem vesz észre és vígan éldegél, én meg lassan már sírva fekszek le minden este hogy mi lesz velem évek múlva..míg az ő 18. születésnapján órákig ott röhögcséltek meg elvoltak, nekem annyi volt hogy felköszöntöttek, és mindenki ment a dolgára (alias apám a gép elé anyám meg aludni).
Apám hangoztatta többször is hogy az én életem azt csinálok amit akarok és ha elszúrom az az én bajom, meg hogy ő mindig itt lesz és akkor is az apám marad..mikor meg volt családlátogatás (vagy nem tudom már mi) január közepén, apám játszotta a jóapát, halál nyugodt volt és mint egy úriember úgy viselkedett az a családsegítő nővel..ott meg mondta hogy nem hisz bennem, hogy bármi is sikerülhet nekem, nyíltam megmondta hogy szerinte fullra nem fog az év világon semmi,meg szépen hozzám vágta (persze tök jóapa feelingben) hogy a béka segge alatt leszek egész életemben. Teljesen máshogy viselkedett mint szokott, és fogadjunk ha ezt otthon idegenek jelenléte nélkül beszéltük volna meg, ott ordított volna velem hogy mekkora egy senki sz*r vagyok..Lehet hogy ezek miatt is lett elegem belőle, de mostmár tényleg ott tartok hogy nem kell megszólalnia se, vagy elég akár egy kis flegma beszólás de tényleg bármi, és fogom és legszívesebben agyonverném....ilyenkor sietek be a szobámba, és próbálom lenyugtatni magam..Tavaly nyár után valamikor volt egy kisebb idegrohamom vagy nem tudom, kiabáltam, és földhöz vágtam mindent, úgy éreztem majd szét robbanok, és ahelyett hogy legalább segített volna (vagy legalábbis akkor ezt vártam aztán jött a koppanás), lecseszve ordított rám hogy ne hozzam haza a dührohamaimat, meg jön azzal hogy bárhol fogok dolgozni nem kezdhetek ordibálni mindenkivel mert kib*sznak estébé...és mondogatta hogy mindig csak balhézok meg valamivel később már sírva mondta nekem hogy semmi szeretetet nem adok nekik..ami meg se hatott csak megint én éreztem bűntudatot hogy megint miattam van valami bajuk..igen, sok szeretetet nem adok nekik, de NEM kiabálok velük "mindig" ahogy az apám mondta, mindent úgy eltemettem magamban ahogy tudtam, és ha megkérdezném tőlük hogy egyáltalán mikor láttak sírni utoljára, valszeg arra se tudnának válaszolni...mindig balhés voltam, csak az utóbbi években éreztem úgy hogy többet nem szabad kiabálnom, meg törnöm-zúznom..azóta megszámolni se tudom hányszor sírtam, hányszor aludtam el sírva úgy hogy reggel máris az előző este gondolataival keltem fel, mennyit kellett takargatnom előttük a bedagadt, vörös szemeimet. Ezektől kímélem meg őket, nem is tudom most melyiket várnák tőlem, hogy mindent elpanaszolok nekik és én kapom a letolásokat hogy szokjak hozzá ezekhez..vagy nem mondok semmit és nem kapnak semmi szeretetet tőlem..hogy őszinte legyek, az elmúlt 2 évben semmit nem tudnék mondani amit élveztem volna, amiért érdemes lenne élnem. Ezzel nem azt mondom hogymost öngyilkos leszek nem arról van szó. Nem élvezem az életet, ha megpróbálom valami vagy valaki jön és hátba szúr, bármihez kezdek neki azt elrontom, bármihez nyúlok hozzá abban kárt teszek, bármit mondok azzal másokat sértek meg, pedig semmi rossz szándék nincs bennem..csak próbálnék előre haladni a céljaimhoz, de semmi. Mindig akadályoz valami..Kiadni meg nem tudom magamból mert akkor azt hiszik hisztizek meg szerencsétlenkedek..pedig ők se tudják mennyi mindent próbáltam tenni az életemért, de valami nagyon nem akarja hogy sikerüljön egy jó dolog is..
Sajnos az a baj hogy attól mert itt leírnék mindent még nem látnátok úgy a helyzetet ahogy én, ez tény, ezért nem értenétek úgy a problémám ahogy kéne..vagy hogy írjam.
Hol írtam hogy folyton ordibálok, panaszkodok meg kritizálok? 1× volt dührohamon nyár végén, azóta se volt, azelőtt SE volt egyszer se. Hol írtam hogy panaszkodok? Mármint a szüleimnek. A szüleim csak azt látják amit látnak, mikor itthon vagyok nem szólok egy mukkot se, sose panaszkodom. Van mikor alig van vmi ennivaló itthon, apám meg mondja hogy nem tud kaját csinálni mert nincs elég pénzünk, elfogadom, és megeszem azt ami van és a maradékot. A netet sztem nem is miattam fizetik, illetve anyám fizeti, pontosabban mindent ő fizet mert apám nem dolgozik. Egész nap itthon ül a gép előtt, vagy alszik délután, meg eszik. Ezt csinálja már bő 6 éve. Ha nem lenne net akkor begolyózna.
Azon vagyok folyton hogy lefoglaljam magam, diákmunkázom, és 2-3 hetente váltok helyet mert nincs munka, évek óta kb havonta más helyen vagyok. Ez eltereli a gondolataimat és nem is rágódom rajtuk sokat. De most is megint itthon vagyok mert megint nincs munka, kedden voltam utoljára egy helyen ahol néha visszahívnak mert akad 1-2 napos, most megint keresem az újakat.
Elköltözni nem fogok itthonról egy jóideig még, az biztos, mert inkább háborúzom apámmal itthon mint hogy albérletből albérletbe vándoroljak, no munkával, semmi pénzel. Tesóm kb ezt csinálja, én nem fogok ilyen szerencsétlen lenni.
Azzal a régi baklövéssel leginkább magamnak ártottam, és tettem tönkre az iskolás éveimet, de a szüleimre is a bajt hoztam, ez az volt hogy folyton lógtam a suliból, olyan szinten undorom volt hogy inkább utcákat jártam, és vacogtam a mínusz fokokban mint hogy beüljek a padba. Mikor felsős lettem onnantól kezdődött minden, és most fog véget érni, mert betöltöttem a 18.-at és ha vége a sulinak már többet nem zargatnak. Ebből az egészből apám k*rvára nem vette ki a részét, és egyedül, csakis egyedül anyám miatt van bűntudatom, mert ő volt az egyetlen aki segíteni akart, és próbált, és mindent megtett hogy ne kerüljek intézetbe, ellentétben apámmal aki csak pofázott nekem hogy menjek be a suliba de aztán meg szart a fejemre. Ezt kb úgy képzeljétek el, hogy pl reggel kelni kellett, nem bírtam kikeli az ágyból mert tudtam hogy suliba kell mennem és komolyan mondom okádnom volt kedvem annyira undorító volt még csak belegondolnom ebbe. Anyám mindig kedvesen ott ült sokáig az ágyamnál, és próbált rávenni normális hangnemben hogy na öltözzek meg minden. Mire apám kel ki az ágyból, halál kómás fejjel és rámtöri az ajtót kiabálva hogy takarodjak már be és morogva elhordott mindennek, bevágta az ajtót és döglött vissza aludni.
És nem is azzal van bajom hogy valamit magyarázni akarnak nekem, meg tanítani akarnak új dolgokat, az a baj hogy bárkitől, egy ismeretlentől is hallgatom akár az "okoskodásokat", egyedül apámtól nem bírom elviselni.
Mint már írtam próbálok minden rossz ellen tenni, de valaki nem akarja hogy sikerüljön, mindig próbálok mindent újra és újra, de ha rossz a kedvem emiatt akkor meg én vagyok a g*ci.
És ezt nem bemesélni akarom magamnak, nehezen viselem ha negatív dolgokat vágnak a fejemhez, úgy hogy az illető baromira nem tud semmit se a helyzetemről se semmiről csak makog össze-vissza mert ő megteheti, én meg nem. És mindig ez volt. Az életemre is megesküdnék, hogy senkit nem érdekelt igazából mi van velem, mindenki magát akarta jó színben tüntetni, egy rossz szavam nem lehetett senkihez mert mindig én voltam aki rosszul jött ki belőle.
Olyanok is voltak hogy anno nővéremnek nem indult a laptopja - én lettem a hibás, nem volt meg a vkinek a lakáskulcsa - biztos én vittem el és hagytam el, eltűnt ennyi meg annyi pénz - biztos én vittem el, nővérem telója eltűnt - én lettem leb*szva, biztos én csórtam el. Mindig ez volt. És soha senki nem kért tőlem elnézést egy apró dologért sem hogy bocsi mégis megvan a kulcs vagy akármi. Mindenért engem hibáztattak és még csak észre se vették hogy én ez nekem milyen rosszul esik, főleg a családomtól. És ezek a kis sebek még máig megvannak, mert minden megmaradt amiért én voltam a felelős, viszont ha történt is bármi jó pozitív dolog, arra nem emlékszem. Csak ezek a vádaskodások maradtak meg bennem.
válasza:Kérlek hidd el, nem akart itt téged bántani senki. Olyan értelmesnek, érzékenynek látszol az írásod alapján. Látom, hogy próbálsz tenni is azért, hogy jobb legyen.
Esetleg nem tudna kirángatni a rossz közérzetedből egy pszichiáter? Annyira sötéten látod a sorsodat, önmagadat, a jövődet, hogy ez sehogy sem lehet egészséges állapot.
Hidd el, ha elmennél pszichiáterhez, az nem azt jelentené, hogy dilis vagy. Valami miatt egy sötét veremben csücsülsz, és nem tudsz kikeveredni belőle. Szakember segítségére lenne szükséged. Én legalábbis így látom.
Nagyon együttérzek veled.
válasza:Szia!
Azt ajánlom, hogy folyamatosan legyen valaki,akivel megoszthatod az érzéseidet. Nem tudom, hogy Apukád miben szenved..de komoly mentális betegségnek tűnik, ha már a 3 szuicid kísérlete volt.
Az az érzésem, hogy.. nem akarlak megbántani.. de kicsit Te is érzékenyebb vagy idegileg és érzelmileg.
Valljuk be...mindenki utál iskolába járni és senki mellett nem ül ott az anyja órákon keresztül, hogy rábeszélje. Ez nem is volt normális.
Azt nem mondom, hogy az normális, amit Apukád csinált, de egymást nagyon jól kiegészítették ahhoz, hogy ezek az érzelmek kitörjenek Belőled.
Olyan, mintha nem beszélgetnétek és semmi kommunikáció nem lenne köztetek, ami nagyon nem jó.
Ennyi idősen, amúgy sokan érzik azt, hogy senki sem érti meg őket és mindenki őket bántja. Ráadásul emlékszem, hogy pár éve, amikor ilyen "rosszabb időszakom" volt, akkor én sem vettem észre, ha otthon felemeltem a hangom.
Szerintem Te sem próbálod megérteni az Apádat..vagy talán Anyukádat sem..hiszen úgy tűnik kizártad őket az életedből, amivel pont ellenkező hatást érhetsz el, mint amit szeretnél. Vagyis, hogy figyeljenek Rád.
Azt pedig nem értem, hogy mi baj volt a tortával? Hisz megkaptad nem? Ezt nem egészen értettem? És miért baj, hogy Apukád büszke volt arra, hogy a rossz pénzügyi helyzet ellenére be tudta szerezni? Talán nincs is sok minden, amire büszke lehet.
Ha nem mutatod ki a szereteted miért várod ezt visszafelé? Mert a szüleid és kötelességük?
Amúgy megértem, hogy rossz érzés lehet egy olyan apa mellett felnőni, aki többször is öngyilkos akart lenni. Fogalmam sincs, hogy milyen belső érzéseid vannak ezzel kapcsolatba, mi fogalmazódik meg Benned, ha az Apádra nézel.
Gondolom emiatt sem akarsz igazán kötődni hozzá...
De talán pont Vele kellene komolyabb beszélgetés-sorozat ahhoz, hogy rendezni tudjad a dolgokat.
Igazából családterapeutát nem tudok ajánlani, mert drága, de egy jó szociális munkás is tud segíteni Nektek. Feldolgozni a családon belüli dolgokat.
Sok sikert kívánok Neked!
22l
Először is köszönöm a válaszokat!
Az nagy baj lenne, ha azt mondanám hogy igazából nem is érdekel mindez? hanem csak mikor felgyülemlik a sok feszültség akkor jönnek ki ezek? A családsegítő is mondta hogy üljünk le beszélgetni, de az a baj hogy tudom hogy nem értené meg apám nem csak azt amit érzek hanem semmit. Vagy legalábbis azt mondta hogy megért meg minden de azért baszakodik velem.
A tortával amúgy semmi gond nem volt, annyi volt az egész hogy szerettem volna 18. szülinapomra egy olyan tortát amilyet régóta szeretnék, de hogy is mondjam..apám tudta hogy milyet akarok, és direkt nem szóltam hogy na mikor rendeljem meg, vagy adjon pénzt hogy kifizesse..mert hallottam mikor anyuval beszéltek, hogy kijött egy 28ezres villanyszámla..ezért nem szóltam semmit, apám meg mintha semmit meg se beszéltünk volna, csinált itthon durván 1500ftból összedobott egy tortát. És direkt meg is mutatta hogy teszik-e mert hogy ő nem ilyet akart, meg nem úgy sikerült ahogy akarta volna..én meg lenyelve mindent mondtam hogy jó lesz ez.
Ennyi volt az egész. Csak egy különleges tortát szerettem volna erre a napra. De aztán ez is mindegy volt már, mert azt a napomat is tönkretették mások, egyedül annak örültem hogy sokan felköszöntöttek, vagy legalábbis emlékeztek rá.
Sajnos elég rossz tulajdonságom, hogy tényleg nagyon érzékeny vagyok, és minden apró kis dologgal meg lehet engem bántani, aminek a nagyját a körülöttem lévők nem is sejtenék.
De a sok sírás nem a családi helyzet miatt van, hanem úgy minden miatt, mivel nem kezdhetek el úgy kiadni magamból mindent ahogy régen, ezért csak így tudok megkönnyebbülni.
Jelenleg nincs senki akivel ilyenekről beszélgetni tudnék, és már jóideje nem is volt ez téma, de igazából nem is szeretek másoknak panaszkodni a dolgaimmal, annyi minden zavar és idegesít nap mint nap hogy napi 5× kéne felkeresnem valakit panaszkodásért, ami elég érdekes helyzet lenne.
Egyszer azt mondta valaki hogy erős kell legyek, mert csak így tudok megbirkózni az élet dolgaival, és nem szabad látniuk az embereknek hogy gyenge vagyok mert akkor könnyen eltiporhatnak. Azóta ezzel a gondolattal élek, nem sírok mások előtt, nem mutatom ha rosszul vagyok vagy bánt valami és nem beszélek a bajaimról senkinek. Egy ideig azt hittem ha erősnek mutatom magam akkor valamivel jobb lehet, de az utóbbi hónapokban már nehéz az is hogy mosolyogjak másokra mikor ez a legutolsó amit legszívesebben tennék.
Se pszichológushoz, se pszichiáterhez nem akarok elmenni, régen megjártam egy párat, és nem hogy a problémáimon nem tudtak segíteni, de őszintén meg se értettek, és éreztem azt a negatív sugárzást rajtuk, amúgy se tudtam egyikkel se őszintén normálisan beszélni. Ahogy szokták mondani ezekre, nem szeretem ha belekukacoskodnak a fejembe mikor egyáltalán nem tudnak megérteni se segíteni. Vagy csak én fogtam ki ilyen pszichológusokat.
keress valakit akit akár naponta 5x is felhívhatsz. vagy mindig amikor ideges leszel. nagyon sokat segít már az is ha csak elmondod.
velünk apa állandóan veszekedett és kiabált. aztán pár nappal a szülinapom előtt bejelentette hogy ő elköltözik. nagyon sokáig nem szóltam hozzá egyáltalán semmit. akkor nem volt ott nekem senki aki megértett volna. ez már lassan 8 éve történt, látom minden hétvégén és jobban szeretem mint bárki mást. nagyon igyekszik segíteni nekünk és rengeteget tesz értünk. gondolom ezzel szeretne kompenzálni, de én azóta sem dolgoztam fel, hatalmas törést okozott az egész életemben. szóval szerintem mindenképp kell neked valaki aki annyiszor beszél veled naponta ahányszor csak akarod, de semmi köze a pszichológiához.
ismeretlenül elég furán hangzik ugyan de akár nekem is írhatsz egész nyugodtan. :) azt mondják elég empatikus vagyok (szerintem néha túlságosan is) :)
23/N
válasza:Ha a szakember segítségét elutasítod, a szüleiddel nem vagy hajlandó leülni beszélgetni, és nem akarsz senkinek se beszámolni az érzéseidről, akkor mégis milyen egyéb módon lehetne még segíteni rajtad?
Ha elutasítasz minden segítséget, akkor mi lenne a megoldás?
Magadba fojtod az érzéseidet, mert azokat kimutatni szerinted sebezhetővé tesz. Ugyanakkor elvárnád, hogy a te irántad érzett érzelmeket mások igenis mutassák ki, de csak akkor, ha azok pozitívak.
Amíg ezen nem tudsz változtatni, addig nem sok remény van arra, hogy megváltozzanak körülötted a dolgok. TEnned kell azért, hogy jobb legyen. A sültgalamb nem fog a szádba repülni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!