Mit gondoltok arról a feltevésről ami azt mondja, hogy szeretnünk kell magunkat ahhoz, hogy párt találjunk?

Én átéltem amit írsz, és tényleg sorban álltak a fiúk...

sajnos hiába probálom elmagyarázni a bnőimnek, hogy mit csináltam, nem hiszik el.

Igaz, h látták, de nem hiszik el akkor sem....

Az embernek magának kell rájönnie arra, hogy mit szeretne az élettől, és ezen elgondolkoznia... akkor fogja szeretni az életet, magát hogy él, és kiegyensúlyozott lesz :)

Ez nem egy felvetés, inkább egy megfigyelés. Tapasztalás. Én is alá tudom támasztani.

Az önbizalom "hiánya" nem feltétel. Van akinek az önértékelése olyan alacsony, hogy egy normális ember képtelen mellette hosszú távon megmaradni, és Ő maga is megtesz mindent azért, hogy ne is lehessen közeledni hozzá. Az, hogy te a mindennapi életben mit értékelsz önbizalomhiánynak, nem feltétlenül korrekt, hacsak nem töltöttél el pár ezer órát önismereti csoportokban. Utóbbi esetben készséggel elismerem, hogy a tapasztalataid e téren ugyanakkorák, vagy akár nagyobbak, mint az enyémek. :)

Az életben a dolgok nem feketék vagy fehérek. Én például simán bevállalom, hogy társfüggő vagyok. Csak az a kérdés, hogy mennyire? Milyen mértékben? Az én társfüggőségem mértéke viszonylag alacsony, képes vagyok az önálló életvitelre, bár nagyon hiányzik a párom, amikor külföldön van, mint most is. (Ezért jutott eszembe ez a példa.) Van azonban a párfüggőségnek egy olyan szintje, ami súlyos, patológiás szint. Ugyanígy megkülönböztethetjük a hétköznapi önbizalomhiányt a súlyos önértékelési zavartól. Pedig egy tőről fakadnak, csak a szint nagyon más.

Van még egy másik szempontom is, amit megfontolásra javasolok. Honnan tudod, hogy a "hűséges", "szerető" pasinak meg nincs éppen anyakomplexusa? Lehet, hogy az Ő anyukája is önértékelési zavarban szenvedett, ezért neki ez természetes, hogy ilyen "társat" keresett, akihez aztán persze ragaszkodik is, hiszen valójában nem az egyenrangú társa, hanem a pót-anyukája, és az anyukájához mindenki ragaszkodik.

Látszatok és megfigyelések. Tapasztalatok és próbálkozások. Sok esetben derül ki mélyebbre ásva, hogy a felületes első kép alatt, valami egészen más van. Akarsz ásni? ;)

En egy depresszios, onbizalomhianyos tini voltam. Majd megvaltoztam, mert lattam, hogy szukseges ez.

Az a lenyege a gondolatnak, hogy mas csak akkor tud szeretni, ha te is szereted magad, mert az onbizalomhiany nem pozitiv kisugarzast kelt es attol mindenki menekul. Ha nem hiszel magadban, nem tudsz masban sem hinni. Ha nem tudsz orulni magadnak, masnak is nehezen tudsz orulni.

En azutan talalkoztam a ferjemmel, miutan ezt felismertem magamban es valtoztattam. Elotte meg senki nem kozelitett felem. Az egyik legjobb baratnomet kerdeztem regen, hogy szerinte miert nem tudok soha senkinek tetszeni es azt mondta, hogy azert, mert nagyon feszultnek tunok es ez ijeszti el az embereket es igaza volt. Megvaltozott az egesz eletem azota. Furcsa dolog, de a ferfiak akkor kezdtek el akarni, amikor mar foglalt voltam. Addig meg semmi...

Kinyithat egy nagy veszteség, fájdalom, amikor úgy érzed,már nincs mit veszítened azzal, ha kiadod magad másoknak. Vagy ha fokozatosan minél jobban szembenézel önmagaddal és nem ijedsz meg attól, amit látsz.

A zárkózottság mögött sokszor áll a félelem. A félelem mögött a gyerekkori fájdalom, veszteségek, hiányok, csalódások. Ha leásol ezekhez, szembenézel velük, és látod, hogy mindezek ellenére felnőttél, nem haltál bele, akkor ezek a lelki sebek gyógyulnak. Hasonlattal élve nem tűnnek le, de behegednek.

Aki sok mindentől fél az persze kevésbé lehet nyitott, nem adhatja ki magát, mert az nem biztonságos. Aki már megküzdött a félelmeivel, és túlélte, az lehet valóban nyitott. Ha látsz valakit, aki szemre duzzad a sok önbizalomtól, akkor jusson eszedbe, hogy elég egy kicsit megkapargatni a felszínt, hogy kiderüljön, az illető csak kifelé mutatja ezt az arcát, és valójában belül tele van félelemmel, vagy valóban nyitott? Mindössze meg kell kérdezni őt a saját félelmeiről, gyengeségeiről. Ha mer ezekről őszintén beszélni, akár egy idegennel is, akkor az illető valószínűleg már túl van ezen a harcon saját magával.