Érzitek azt az érzést, hogy a párotok (férjetek) nélkül egy percig se tovább?

Szerintem nem lehet összehasonlítani,mint ahogy a szeretetet sem.Másképp szeretem a szüleimet,másképp a férjemet és másképp a barátaimat.Az elvesztésük,hiányuk is más.Nem több vagy kevesebb,csak más.

Vannak olyan emberek az életben,akiket,ha elveszítünk az örökre fájni fog.Túlélni lehet,de igazán lezárni nem.

Tudom miről beszélsz....én is ugyan ezen gondolkoztam pár napja és most röhögjenek ki hogy ennyire függök valakitől, de szó szerint belehalnék ha a párom nélkül kéne léteznem.

Nélküle fél ember lennék, és úgy nem lehetne tovább élni...egyszerűen elképzelhetetlen számomra hogy nélküle éljek.

És az aki azt mondja hogy ez hülyeség meg nevetséges, az nem volt még soha igazán szerelmes. Sőt, nem is igazán jó szó az hogy szerelmes, mert az amit én a vőlegényem iránt érzek az már jóval több egy egyszerű szerelemnél. Tisztelem, becsülöm, imádom, tiszta szívemből szeretem.

Engem két haláleset rázott meg, pedig egyikükkel se voltam baráti viszonyban:

22 éves voltam, amikor jött a hír, hogy egy csaj, aki gimiben felettem járt (haverok voltunk csak) autóbaleset utáni orvosi műhiba miatt meghalt. Egészséges, életvidám lány volt.

Gimnáziumi irodalomtanárom. Szerettem, mint tanárt, semmi több. Egy éve, rákban meghalt. Utólag tudtam meg, hogy már akkor küzdött a kórral, amikor minket tanított (több, mint tíz éve).