Tizenéves kamaszok, akik ennyi idősen "kaptak" kistesvért. Hogy viszonyultatok hozzá?

Mikor a húgom megszületett,én akkor voltam 14 éves.Nagyon vártam már, de mondtam anyuéknak, ha öcsit hoznak, akkor elköltözöm itthonról, mert már van egy öcsém, nem kell másik.Végül is úgy hozta a sors, hogy anyuék mondták, hogy kisfiú lesz, így fiús cuccok voltak bepakolva, ha anyu megy a kórházba,akkor majd ezt a pakkot visszük utána.Én pont osztálykiránduláson voltam, nem mentünk messzire kirándulni, inkább táboroztunk egy pár napot a szomszéd nyaralóknál.Egyszer jött apu, hogy meg van a testvérem, így szálljak be az autóba, megyünk meglátogatjuk.Az első kérdésem az volt, hogy fiú, vagy lány, akkor apu mondta, hogy kislány, és én mondtam neki, ne hazudjon, biztosan fiú, akkor nem megyek.Végül is elmentem, mert hittem neki.Volt bennem féltékenység, nagyon sokan jöttek látogatni, mindenki felvehette, csak én nem tudtam sose vele babázni, így mindig elszöktem otthonról unokatesómékhoz sírni.amikor elmondtam egyszer anyunak, hogy mi nyomja a lelkemet, akkor azt mondta, hogy ez a lány mindig az én testvérem lesz, senki másé, akkor büszke voltam.

Öcsém jobban nem tudott mit kezdeni vele 10 éves volt akkor, és mikor sírt, akkor mondta anyunak, hogy anyu, az ott a kiságyban sír, anyu meg erre fiam, annak a gyereknek van neve.Ennyire emlékszem, mindig babusgattam, öltöztettem, tisztába raktam, a hasamon aludt el, és a mai napig mindig mellette vagyok, leszek.Mára már 15 éves, nagylány.Mondhatni anyáskodok felette, amiért úgy hozta a sors, hogy nekem egyenlőre nem lehet babám.Remélem tudtam segíteni kicsit:)

29/N

Kérlek ne mondj ilyet, hogy soha nem fogod szeretni. Ugyanis azt nem te fogod eldönteni, hogy szereted-e vagy sem. Különben meg egy édes kisbabát nem lehet nem szeretni. És hidd el anyud életét is megkönnyítenéd, ha nem úgy állnál hozzá a dologhoz, hogy biztos nem fogod szeretni.

Ja és az a gyerek semmiről sem tehet, főleg nem arról, hogy milyen ember az apja.

Ezt egyszer már leírtam vaklakinek:

Tesóm és köztem 12,5 év van. Mindig külön szobában laktunk, de gyűlöltük egymást, amíg otthon laktam. Én "nagy" voltam, ezért állandóan vigyáznom kellett rá, ő meg "kicsi" volt és mindent megengedtek neki. Emiatt nem szerettem. Sokat veszekedtünk. Emlékszek anyám mindig mondogatta, hogy semmi sem fog változni és nagyon jó lesz, hogy születik egy kistesóm. Nos amíg nem volt, addig én voltam az egyetlen, ágyba kaptam a reggelit, sokat foglalkozott velem, mindig nevettünk. Miután megszületett a húgom, már nem voltam egyetlen gyerek. Hirtelen egyik napról a másikra felborult minden. Én jártam bevásárolni, magamnak kellett kaját csinálnom, anyám állandóan idegbeteg volt és kiabált velem mindenért, ráadásul nem mehettem a barátaimmal sehova, mert a kicsire kellett vigyázni. Szörnyű érzés volt, hogy a többiek mesélték az élményeiket, merre jártak a szünidőben én meg végig otthon ültem a tesómmal. Nagyon utáltam emiatt. Sőt én soha sem fegyelmezhettem, mert "nem volt hozzá jogom". Nekem mindig csak "kötelességem" volt az, hogy törődjek vele, etessem, biliztessem, meg óvodába vigyem. Ő meg kihasználta, hogy kicsi és rendszeresen köpködött, meg karmolt, tépte a hajam. Tudta, hogy nem nyúlhatok hozzá. Mikor elköltöztem otthonról hangosan megjegyezte, hogy "na végre elköltözött". Akkor rosszul esett, de ma már csak nevetünk az egészen. Nálunk a pénzhiány miatt is rengeteg gond volt. Pl.: kilyukadt a nadrágom és nem kaptam másikat, mert a húgomnak kellett új cipő (természetesen az első nap tönkretette, mert fára mászott a lakkcipőben). 16 évesen egész nyári szünetben dolgoztam a gyufagyárban, hogy tudjak majd új télikabátot venni magamnak. Tesóm persze kapott cd-s magnót, meg új biciklit.

Mióta külön élek, azóta jó a kapcsolatunk.