Hogyan reagálnátok arra ha a gyereketek öngyilkossággal fenyegetőzne?

Attól függ, hány éves.

Ha még nem tizenéves, akkor pszichológushoz vinném.

Ha kamasz, akkor azt gondolom róla, hogy amolyan hóbort, amit majd később elnő.

Azért papolnék neki rendesen és rajta tartanám a szememet.

Idáig fajulna a dolog? Az én gyerekem ilyet mondana? Nem mondhat ilyet, nem érezhet így egy gyerek. Ha mégis elhangzana a szájából akkor elbeszélgetnék vele erről, mi bántja, ki vagy mi az oka, ha tudok segítek megoldani a problémát. Én biztos nem nyugodnék bele ha a gyerekem ilyet mondana. Én azon vagyok, hogy ne is kelljen arra gondolnia, hogy " minek születtem meg? " Nem hogy még öngyilkosság!

Egyébként amelyik szülőnél előfordul ez az eset az nézzen magába. Valamikor lehetett olyan időszak nála amikor a gyereket elhanyagolta, nem érdekelte a gyerek élete, utban volt neki a gyerek stb stb...

ROSSZ SZÜLŐ!

Szia!

Álljunk már meg egy kicsit!

Ahhoz, hogy egy gyerek ilyen kijelentésig eljusson, odáig

azért elég kemény utat meg kell, hogy járjon!

Mivel a kérdésed szubjektív, így pontos választ nem is lehet rá adni! Milyen szituációban kerül sor ezen kijelentésére?

Ha párkapcsolata miatt vágja oda a szülőnek, akkor meg kell nyugtatni, hogy majd jön egy újabb, stb.!

Ha a családi dolgok miatt, akkor ott nem csak hitegetni kell a változással, hanem igenis tenni kell azért, hogy a gyerek életkörülményeit pozitív irányba vigyük!

Mindenhez két (vagy több) ember kell! A gyerek nem fog magától ilyennel fenyegetőzni!

Sok szülő elfelejti azt a régi mondást, hogy: "Ha tiltva nevelsz, hazudni tanítasz!".

Sok gyerek esetében tapasztalom azt, hogy a szülő sokszor mondja, hogy "Majd, ha pénzem lesz!", aztán vásárol magának valamit, a gyerek pedig egy csokit sem kap.

Szintén találkoztam emberekkel akik csak hitegetik a gyereküket mindenféle dologgal amiből évek után se lesz semmi!

A problémáról a gyereket meg kell kérdezni, hogy:

- Miért döntött így?

- Mi a döntésének az igazi kiváltó oka?

- Hogyan tudnánk ezen közösen változtatni?

Ha ismerősökről (haver, barát, stb.) van szó, akik miatt ez a probléma előjött, abban az esetben őket kerülni kell, és mielőbb a gyermekünkkel még többet foglalkozni, hogy lelkileg megnyugodhasson!

Ha ez a probléma akár az anya, akár az apa, vagy mindkét szülő miatt jött elő, akkor ott komolyan át kell gondolni a dolgokat, és igenis változtatni kell! Nem meghunyászkodni a gyerektől! Akkor csak visszaél majd később ezzel!

Amíg a veszélyes állapot fent áll, vagyis, hogy bármikor ténylegesen véget vethet az életével, addig az ideig kerülni kell mindenféle stresszforrást! Ettől a gyereket is meg kell óvni! Különben nagyobb baj is lehet!

Sokan ilyenkor azt mondják, hogy "Vigyük el pszichológushoz! Majd Ő megmondja mi lehet a baj!".

Nos, pszichiáterként mondhatom, hogy ezt csak a buták mondják!

Előbb gondolkozni kell! A tényeket megállapítani, körülnézni a saját portánkon.

Ha sikerül a gyerekünkkel megbeszélni a dolgokat, és a változást kivitelezni, akkor nem kell Őt még egy újabb emberhez elrángatni!

Én találkoztam már olyan gyerekkel, akit elhoztak a szülei, és a gyerek néma csendben volt! Még egy pohár üdítőre se mondta azt, hogy "Kérek!" vagy valami.

A sokkhatást előbb otthon kell orvosolni! Legalább annyira, hogy a gyerek megnyugodjon!

S, mivel nem illik semmiből titkot csinálni, ezért a gyereket meg kell kérdezni, hogy szeretne-e egy pszichológussal beszélni a dolgokról, ha már velünk nem?

Csak és kizárólag ezek után vigyük el!

Kialakulhat a gyerekben egy olyan reakció, hogyha kérdés nélkül visszük el, hogy "Na anyámék is elvisznek az agyturkászhoz, hogy addig is le legyen a gond rólam!". Na, most ezek után a gyerek életében változás abszolút nem lesz!

Nem egy könnyed téma. Ismerni kell a körülményeket ami idáig sodorta a helyzetet. Ezek nélkül pontos választ nem is lehet adni! Szintén nem lehet könnyen, jól nyitni a gyermek felé, ha az ember azt sem tudja, hogy miből induljon ki!

Szóval kedves chris24, ha írsz pontosabb dolgot is, akkor arra is szívesen válaszolok! :)

Pár dolog mi szemet szúrt!

"Ha még nem tizenéves, akkor pszichológushoz vinném.

Ha kamasz, akkor azt gondolom róla, hogy amolyan hóbort, amit majd később felnő."

Tizenéves korban az esetek többségében ilyen fenyegetőzés nem fordul elő! Ha mégis, akkor ott még a családi dolgokat nézném elsősorban! A többit pedig utána!

A kamaszkorban se lehet az ilyen dolgot puszta viccként kezelni! Egy ilyen fenyegetést nem lehet vállvonással letudni, hogy "Majd kinövi!".

A vonatnál se mondhatjuk, ha a sínre fekszünk, ha "Na, majd kikerül!".

"Az első..egy mindegy haGYJuk.Hát elmondanám hogy nyugodtan csinálja,úgyse teszi meg..Csak észhez tér,és lenyugszik. UtáNa szépen megbeszélnénk:D"

Felmerül a kérdésem, hogy ilyen választ hogy adhat egy szülő? És, ha a gyerek megfordul erre a válaszra és alágyalogol az első kocsinak, akkor miről fogtok beszélgetni? A készenléti sebészet zárójelentéséről jobb esetbe vagy halotti anyakönyvi kivonatáról otthon az apjával?

Előbb kicsit gondolkozni kellene az ilyen komoly dolgokon, mintsem átsiklani felette!

A "lehet, hogy mégsem teszi meg", esetében ott van a LEHET!

"Nem mondhat ilyet, nem érezhet így egy gyerek."

A gyerek, mint bármelyik ember, ugyanúgy mondhat ilyet! Mi az, hogy "nem mondhat ilyet", "nem érezhet így"?

Ennek már erős oka van, ha idáig eljut egy gyerek! Nem csak pusztán annyi, hogy esik az eső!

"Egyébként amelyik szülőnél előfordul ez az eset az nézzen magába. Valamikor lehetett olyan időszak nála amikor a gyereket elhanyagolta, nem érdekelte a gyerek élete, Útban volt neki a gyerek stb stb...

ROSSZ SZÜLŐ!"

Ha mondjuk a gyermekem a tudtomon kívül - mivel 0-24-ig nem állhatok ugye mellette őrzőangyalként -, olyan baráti társaságba került, amiről Én nem tudok, akkor mi a helyzet?

Szépen reggel ébredünk, reggeli, iskola, majd délután hazajön, tanul, elmegy 1-2 órát pl. focizni, mekizni. Ezeket ha megfigyelem, akkor az jön le nekem, hogy a gyerekem jól elvan a barátaival. Azt honnan találjam ki, hogyha pókerarccal áll előttem, hogy mondjuk a baráti köre pl. lopásra kényszeríti?

Sok gyereken lehet látni ennek a nyomát. Letört lesz, depressziós és ez a szülőnek feltűnhet. De sok gyerek a félelmében inkább színészkedik.

Örökké pedig nem vonhatjuk kétségbe a gyermekünk szavát!

Tehát, attól, mert a szülőhöz ezt a súlyos dolgot odaveti a gyerek, még nem biztos, hogy arról a szülő tehet!

Természetesen a szülő felelőssége is megoszlik ebben a dologban, akármi legyen a szituáció, hiszen a szülőnek kötelessége a gyermekére figyelni. De oltári különbség, hogy Én elhanyagolom, hitegetem, esetleg verem a gyerekemet, vagy épp, mivel normálisan nevelem, kihasználja azt, hogy elhiszem amit mondok neki!

Mert azért valljuk meg őszintén, ha a gyerekünk hazaér időben, nem rosszak a jegyei, akkor elsőre mégis ki lenne az aki rájönne, hogy pl. belelépett egy kábítószeres baráti körbe? Kevesen! Nagyon kevesen!

A felelősség egész pontosan mindenkinél ugyanannyi!

Kezdve a szülőkkel akiknél akár a figyelem, akár a nevelés csorbát szenved, a gyermek igazságérzetén át, minden ilyen szituációban a felelősség alól nem lehet kibújni!

Ám, a %-os arány nem mindegy! Ha Én megteszek mindent, akkor is felelős vagyok, de nem úgy, mintha a kisujjam se mozdítom a gyermekemért!