Szerintetek mennyire bevett, mennyire egészséges, ha egyedülálló anyuka, 29 éves lánya, és 26 éves fia együtt laknak, és az a terv, hogy később is csak a fiú költözne külön, a lány és anyuka együtt laknak majd, akkor is ha a lánynak lesz családja?

"Az én anyukám soha nem költözött el a szüleitől. Ennek hâla mesebeli gyerekkorom volt. Hol a mamàval sütöttem, főztem, hol a tatával szereltem a garázsban, stb"

És vajon apad is így érezte, őt nem fusztrálta, hogy felnőtt ember létére mások otthonában mások szabályaihoz kellett alkalmazkodni?

Te szívesen laknál anyósodnál, ha a fèrjed nem akarna elköltözni?

Nincs semmi gáz a szituval, csak max annyi hogy így a lánynak lesz nehezebb az ismerkedés pasikkal mivel alapból ki esik a közös otthon, együttélés a képből. Nem hiszem hogy sok pasinak bejönne az ötlet. Pláne ha lesznek gyerekek is. Vagy a lány párja/családja is menne anyukához lakni?

Mondjuk az is egy vízválasztó helyzet a kapcsolatban, ha szülőkhöz költözik a pár.

Keresztanyám egész életében a mamával lakott.

60 felett is…

Nyilván vannak problémák egy "idegennel" való együttéléskor, (de még egy vérrokonnal is), és viszont.

De ha mindenki normális, és nem abba fekteti az energiáit, hogy a másikat megbántsa és kihasználja, hanem egymás elviselésére törekszenek, akkor bizony megvannak a dolog előnyei is minden fél számára, nem csak a hátrányai. A majdani ifjú férj számára pl. az, hogy mindig lesz otthon friss étel, a háztartás gondjainak nagy részét leveszik a felesége válláról, így az kipihentebb, nyugodtabb lesz, kevesebbet fog veszekedést kezdeményezni. Ha gyerek lesz, akkor a mamára lehet hagyni, ők meg mehetnek szórakozni. A mama a nyugdíja nagy részét rájuk, az ő etetésükre fogja költeni. A lakhatás ingyen lesz. Stb.

Ennek fejében el kell viselni a mama rigolyáit. De ha ő egy normális asszony, aki befogadja a vejét, és többnyire az ő érdekeit is figyelembe veszi, akkor ez az elviselendő egy tűrhető szinten marad, és megéri.

Az én rokonságomban az idősebb generációnál szinte mindenhol az volt a szokás, hogy a legkisebb gyerek a házastársával együtt a szülői háznál maradt. Én is apám szüleivel éltem együtt 12 éves koromig, akkor költöztünk faluról városba, de utána is minden hétvégét náluk töltöttünk.

14-es, de a legtöbb háziasszony nem szeretné, hogy levegyék a válláról a háztartast, marmint nem úgy, hogy ezért nekik kell alkalmazkodni.

A legtöbb ember szeretne azt enni, főzni, amihez kedve van, azzal takarítani és úgy, ahogy kedve van, úgy dekorálni, ahogy kedve van. Nem úgy, ahogy a másik mondja meg.

Baromi nehéz folyamatosan, mindig alkalmazkodni, mindig más akarata szerint élni, soha semmit nem úgy csinálni, ahogy az ember akarja.

15

De, a legtöbb háziasszony szeretné, ha nem nehezedne a vállára a háztartást összes gondja. Ezért hajlandóak is sokat összeveszni a férjükkel, ha úgy gondolják, hogy az nem csinál otthon semmit.

Arról szó se volt, hogy az anyós mond meg mindent. Arról volt szó, hogy alkalmazkodnak egymáshoz, és az anyós pl. olyasmiket főz, amiről tudja, hogy minden családtag szereti.

Aki nem egyedül él, az bizony folyamatosan kénytelen alkalmazkodni az összes többi emberhez. Ehhez képest az anyós csak egy személy. (Vagy apóssal együtt kettő.)

De normális családtagok arra törekszenek, hogy minél kevesebb gond legyen egymással, és az együttélés előnyei meghaladják a hátrányokat.

Természetesen, vannak olyan barmok, akik a saját gyerekükkel/szülőjükkel se tudnak együtt élni, belekötnek, parancsolgatnak, kihasználják, meglopják, stb. Ilyenektől menekülni kell.

18, nem értek veled egyet továbbra sem, tapasztalataim alapján sem.

Én laktam együtt anyósomékkal 1 évig, míg készült a házunk, és bőven elég volt, pedig én tényleg őszintén szeretem anyosomat, anyám helyett anyám, ő is imád, mindig jóban voltunk.

De (!) eltérően akarunk élni, és ez kiütközött, pedig mi igyekeztünk alkalmazkodni, ők szintén, nem az volt, hogy beköltöztünk, kuss legyen, hanem igyekeztek nem szólni, kedvünkre tenni. De akkoris.

Mondok egy példát, ők peldául eleg háklisak a rendre, főleg apósom. Mi sem vagyunk amúgy igenytelenek, csak rendnániásak sem, viszont náluk mindennek az élén kell állnia, mindennek megvan a helye, ami csak ott lehet, főzés, bármi utan egyből rendet raknak a konyhában, porszívóznak, stb.,Domeatossal taksrítanak mindent. Na most, én meg környezetvédőként igyekszem házi tisztítószerekkel, pl. ecettel meg szódabikarbonával takarítani, amit tudok vagy környezetbarat szerekkel.

A lényeg, hogy anyósomnak pl. sosem volt jo, ahogy takaritottunk, nem mondta, de ismerjük, utánunk takarított, puffogott magában, ha két csepp vízkő ottmaradt valamin. Apósom egyszer teljesen kiakadt, mert a ferjem letett egy levelet a komódra, és ott hagyta 1 órát. Minket meg az zavart, hogy soha nem lehetett ebés után fél órát sem ejtőzni, míg nem volt minden kaja elpakolva, a konyha tisztarsa súrolva, felmosva, stb. , mert lathatóan fusztrálta őket.

Vagy pl. tök máshogy eszünk, teljesen más az ízlésünk, nyilván egy kis konyhában nem annyira buli 2 külön családra főzni, de ők nem szerették a mi kajánkat, ők a miénket.

Meg sok ilyen kis aprósag, mindenkinek megvannak a maga rigolyái, amiktől nem lesz rossz ember, de teljesen más dolog elviselni a férjem rigolyáját, meg elviselni még két másik felnőtt emberét. Pesig nekem tényleg normális anyósomél vannak, es tényleg igyekeztek ők is, mi is, de a vegén már szerintem mindenki várta a költözést, pedig csak 1 évet laktunk ott.

Na most gondold el, ha gyerek is lett volna. Azt gondolom, nincs olyan nagyszülő, aki egyúttélés esetén nem szól bele az unoka nevelésébe.