Mit kellene tennem? Vagy én látom rosszul a dolgokat?

Előre is elnézést, nem hiszem, hogy röviden fogom tudni leírni.

Az a helyzet, hogy ideiglenesen a szüleimnél húztuk meg magunkat a férjemmel, hét hónapos kismama vagyok.

Házat veszünk, de még jelenleg nem tudunk beköltözni.

Viszont egyre nehezebben bírjuk. Itt eléggé sokan járnak be, jönnek-mennek az emberek, és mindig van valami megjegyzés.

Rengetegszer az van velem éreztetve, hogy rossz anya leszek.

Amit én soha nem éreztem így, nagyon vágytam a babára, mert az sem volt biztos, hogy nekem lehet valaha is gyerekem, de végül sikerült.

Szüleimnek minden testvéremtől van unokájuk, de csak a nővérem gyerekét szeretik, és ezt ki is mondják.

Még meg sem született, de már megy a hasonlítgatás, mintha a miénk kevesebbet érne.

Például: “Reméljük a tiétek nem lesz hülye.” Vagy “ hátha lesz legalább olyan, mint a nővéredé!”

Ennél az a rosszabb, amikor felfestik a falra az ördögöt, hogy az enyém nem lesz egészséges, aminek semmi alapja nincs. Nyilván ezt sokkal burkoltabban, mert tudják, hogy ezt viszont már nem tűrném.

Nővérem sokat mondja, hogy majd megtudom milyen, eljön az idő majd, hogy még az életemet is megbánom miatta.

Amit soha de soha nem tudnék mondani.

Mindezt olyanokért mondja, mert látszik rajtam, ha valamire nem nézek pozitívan, de sosem szólok.

Például, hogy ha sír a kisfia, akkor a szájába teszi a cigit és a gyújtót is odaadja neki, amit én nagyon nem helyeslek, mert szerintem mással is lehet helyettesíteni, ha sír érte, ennyi erővel meg is gyújthatná neki.

Ez egy kis részlet.

Sokat érezteti, hogy ő jobban csinálja, a miénket úgy képzeli el, hogy majd antiszociális, kis stréber lesz, mert mert mi nem vagyunk lazák.

Számomra nem szimplán lazaság az, hogyha ideges akkor az ágyra löki a két éves gyereket vagy ráncigálja, vagy fenyegetőzik a férjének ha összevesznek, hogy kilöki az erkélyen.

Mostanában sokat vagyok fáradt, és mint említettem, itt jönnek-mennek az emberek, van, hogy naponta 10-12 ember után pakolok, plusz hallgatom a megjegyzéseket, és semmi segítségem nincs, mintha bejárónő lennék, aki még fizet is.

Csak a férjem szokott besegíteni, ő rengetegszer ideges, hogy mire hazajön, én teljesen ki vagyok készülve.

Volt olyan, hogy a magán életemet kérdezték ki. Szó szerint megkérdezték, hogy mi mit és hogyan csinálunk az ágyban, ez például a bátyám volt, és ráadásul szintén tele volt a ház, teljesen meg lettem szégyenítve és mindenki csak nevetett…

Ekkor a férjem nagyon kibukott, gondolom mondanom sem kell.

Igazából soha nem éreztem magam családtagnak, csak valakinek aki ide született. Ezért is voltam világ életemben visszahúzódó.

Én nem tartottam helyesnek, hogy mindenkit kibeszélünk, és éppen az a legjobb aki ad.

Mondjuk én akkor sem vagyok jó. Soha semmikor nem hagyatkoztam rájuk, mindent magamban oldottam meg, sőt, segítettem mindenben, ha tudtam, ezért is esik ez ennyire rosszul.

Van olyan, hogy amíg a férjem nincs itthon, mindenki morog, hogy milyen szar párom van, adjunk több pénzt és hasonlók, de ezt előtte tagadják és nem is mondják.

Olyanokat csinálnak, hogy a hűtőben kategorizálják ami a miénk és ami az övéké, amit nem értek.

Anya mindig szól, ha valamit kiveszek a hűtőből, így már nem nyúlok semmihez, én azonban soha sem szólok rájuk, mert szerintem ez természetes.

A férjem sem bírja már, főleg, hogy mindig megy a jövés menés, leülni nem tudunk a konyhában, mindig annyian vannak, és erre jön az, hogy mindenki beszél a hátunk mögött. Volt olyan, hogy behozták a szobánkba a mosatlant, hogy mosogassam el, én meg a férjem csak néztünk, hogy ez már túlzás, hiszen azért mert itt vagyok, nem csak nekem a dolgom mindenki után mindent megcsinálni.

Egy szobába van zsúfolva egy lakásnyi cuccunk, de van, hogy amíg távol vagyunk addig bejönnek és ezt azt kivisznek. Például párom autójának a kulcsát egyszer úgy eltették, hogy ők voltak idegesek amiért én mertem szólni, hogy megértem, hogy mi itt csak lakók vagyunk, de tiszteljük egymás értékeit.

Anyósoméknak van egy házuk ahova csak ritkán járnak hetente vagy két hetente, azért vették, hogyha majd nyugdíjba vonulnak akkor oda költöznek.

Ők azt szeretnék, ha inkább ott lennénk, de én félek, hiszen sok idő kellett nekik, mire elfogadták, hogy gyerekünk lesz. Hónapokig nem beszéltünk velük, de teljesen megváltoztak, anyósom felhív, érdeklődik stb. Apósom is ugyanez. Lehet tényleg csak idő kellett nekik, nekik az én kisfiam lesz az első unokájuk.

Szerintetek mit csináljak? Egyébként valószínű jövőhónap végén, vagy október elején legkésőbb költöznénk a sajátba.

De addig is ezt rendezni kellene.

Csak néha azt érzem, hogy ezt már kibírjuk, de mégsem. Mert napról napra egyre rosszabbul érzem magam, befordulok, kezdek lelkiekben veszíteni magamból. A férjem vigasztal, mindig mondja, hogy ne szívjam a negativitást magamba, nem kell senkinek sem a szavára adnom, de nagyon nagyon nehéz.