Hogy dolgozzátok fel, ha nincs szerető, jó családotok, akikkel felnőttként is számíthattok egymásra, programozhattok, stb?

1

A mi családi összejöveteleinken, beleértve a nagyobbakat is 20-30 emberrel, soha nem volt veszekedés, botrány, semmi ilyesmi. Igaz, mi normálisak vagyunk.

Én 35 éves vagyok, meleg. Nincs senkim mert ronda vagyok :D

A bátyám egy igénytelen alak, agresszív, nem lehet vele két értelmes mondatot váltani mert egy kretén, inkább nem beszélek vele csak amit muszáj.

Nagyszüleim: alkoholista és idegbajos pszichopata kombó, meghaltak már.

Apám: alkoholista link alak, nem láttam többet egész életembe talán 6-7x, ebből 5x be volt nyomva.

Anyám: hát olyan amilyen, még szóbaállok vele a sok fa.zság ellenére amiket velem művelt. Bár nem alkoholista, de teljes önpusztító életvitelt folytat, értelmes ész érvekre nem hallgat, gyakorlatilag kb bármikor bedobhatja a kulcsot, és nem tehetek semmit.

Szóval itt vagyok én, teljesen egyedül a világban, esélyem sincs családra, mert nem fogok átb.szni egy nőt azzal, hogy szeretem, csak azért hogy legyen családom.

Előbb utóbb talán lesz valakim, a remény hal meg utoljára. De most itt vagyok egyes egyedül, haverjaim sincsenek jelenleg, mert valamelyik telibesz.rt évekig, utána meg azt várta hogy megbocsássak neki, köszi de nem, valamelyik kihasznált, valamelyik drogos lett és ezért építettem le.

Szóval szerintem, adj hálát az égnek, hogy van egy férjed, gyermekeid, ergo van családod!

Mert sokak mindent megtennének ezért!

Sajnálom, hogy így alakult, de azért 1-esnek tényleg nincs teljesen igaza. A mi családunk ugyan soha semmit nem posztol facebookra, de attól még sok időt töltünk együtt, az ünnepeket főleg, nyáron a rokonságból is mindig van mozgás, valakik mindig vannak valakiknél, gyerekek, unokatesók, másodunokatestók együtt programoznak. Szóval azért van ilyen, de tény, hogy én meg szerencsésnek érzem magam, nem gondolom hogy ez nagyon általános lenne. Mindenesetre azért ismerek még ilyet.

Annyi van, hogy politikáról SOHA nem beszélünk. Soha, senki. Ennyi embernek nem egyezhet meg a nézete, és senki nem is akar senkit győzködni, ilyen nagy létszámú társaságba jobb ha nem folyik bele. Minden más meg végül is jöhet.

Egyessel annyiban egyetértek, hogy el kell fogadni a helyzetet, mivel nem lehet rajta változtatni.

Az apai rokonok tőlünk 300 km-re laknak. Jobbára csak nyáron láttam őket, amikor mentem a nagyszülőkhöz nyaralni, de mindig úgy bántak velem, mint valami idegennel. Bezzeg a nagynéném gyerekei segge körbe van nyalva. Nem sajnálom tőlük, nem tehetnek róla, de azért kicsit szarul esik. Emlékszem, nagyszüleimnmél találtam egy túró rudit a hűtőben, megettem, olyan cirkusz lett belőle, hogy az a másik unokának lett véve, mi az, hogy én megettem előle (amikor én még annyit sem kaptam). Nekem annyi jutott, hogy a 40 fokba mehettem ki a kertbe gazolni, aztán ha végeztem, összeszedhettem a lehullott szilvát a cefrébe. Aztán csodálkoztak, hogy nem szeretek náluk lenni.

Az anyai rokonaim közül már csak nagyapám él, közelebb is lakik hozzánk. A nagymamámat nem ismertem, még születésem előtt meghalt, és még szintén születésem előtt újraházasodott az igazi tankönyvi gonosz mostohához. Azon túl, hogy nagyapám milliókkal károsított meg minket, nem nagyon volt interakció köztünk.

Szóval nekem egy ilyen család jutott. De különösebben nem hiányzik egyik sem, mert ebben nőttem fel. Sokkal rosszabb lenne, ha jó lett volna a viszony, és utána romlott volna meg.