Van itt olyan, akinek tipikus "mártír" típusú az édesanyja?

Szinten ilyen edesanyaval rendelkezek...sajnos...

Egyebkent 18-19 eves koromig fel sem fogtam h ilyen, csak annyit erzekeltem az egeszbol h minden beszelgetesunk panaszkodasba ment at...Akkoriban nem volt onallo velemenyem, igy mindent rahagytam...lehet hiba volt, de abban az idoben nem volt meg elettapasztalatom...

Szerencsemre foiskolan a valasztott szakiranyom miatt videkre kerultem koleszba, igy sokmindent megtapasztaltam, elkezdtem ugymond elni...A foiskolas evek anyam szamara a pokol volt, mert akkor mar kezdett sajat velemenyem lenni a dolgokrol es ennek hangot is adtam...persze erre jott a replika h hogy megvaltoztam hatranyomra...

Lassan elkoltozok otthonrol - nem azert mert eluldozne -, es tudom h ezt a szokasat sosem fogja levetkozni...nekem annyibol szerencsem volt h en nyugodt ember vagyok, semmivel sem tudott felidegesiteni, ellenben a hugom azt hiszem kezd kikeszulni es az onbizalma konvergal a nullahoz...

Bocs nem olvastam a válaszokat,de válaszolnék.

Az én anyám tipikusan ilyen,mindig is ilyen volt,ilyen is maradt.

De ami szomorú,hogy én is ilyen anya lettem...

Ahogy nőttek a gyerekeim,nem értettem,hogy miért önállótlanok,miért várnak mindennel rám,és a férjem miért önállótlanodott szintén el.Hát MIATTAM.

Ekkor átgondoltam a dolgokat és változtattam.Nem vált hasznára ez az önfeláldozó magatartásom senkinek,még nekem sem....

Nagyon nehéz,de egy ideje visszafogom magam,és hagyom érvényesülni a családom többi tagját is.És mindenki jobban érzi magát azóta.:))

Szia,

Ismerős a helyzet,anyukám is ilyen szülő....

Folyton azt hangoztatja,h mindent ő csinál,h ő mennyire ki van idegileg meg fizikailag és,h én sosem sajnáltam őt olyanokat vág a fejemhez,amit ő leeht elfelejt 5perc múlva,de az én lelkemet ezzel olyan szinten tönkre tette...

Próbálok segíteni neki mindig,de sosem vagyok elég jó...mindenki szar,csak ő a szent,akit senki sem vesz figyelembe és mindenki nézi,ahogy megszakad a munkában,ami nagyon nem így van!! másokkal meg tök rendes meg szépen beszél.

Kelti a lelkiismeretfurdalást, már lassan elmenni sem akarok barátaimmal szórakozni,mert már előre tudom,h ha elmegyek néha akkor én egy csavargó fa*z vagyok....

ha ki vagyok lelkileg vmi /vki miatt és egymagam vagyok a szobában szomorkodom,akkor nem az van,h megkérdezi mi bajom,hanem azt hajtogatja utána,h egésznap semmit nm csináltam és senkihez sem szóltam.

Wáá és ez még csak egy kis részlet volt....

utolsó vagyok- és még annyi,h én egészen idáig tökre azt hittem,h én tehetek arról,h ilyen rossz lett a kapcsolatunk meg,h leeht h tényleg rossz voltam,de mások felnyitották a szemem aki kivülről szemlélték...

csak anym mai napig engem hibáztat mindazért ami vele történt h szar az élete :((

MEgint utolsó vok- szerintetek ilyen helyzetben mit tegyen az ember? segítsen ugyanúgy tovább és tűrje h még igy is egy sza*? vagy ne csináljon semmit és akkor majd feltűnik az anyának h jéé ha nem segít a gyerek még több munkám van.

mert beszélni am lehetetlen erről vele. illetve megbeszéljük és másnap el van felejtve a beszélgetés már... tiszta őrület.

Anyám is ilyen volt. Amíg kicsi voltam, rengeteget foglalkozott velem, de a kamaszkorom táján szerintem talajt vesztett, mert jöttek a gondok - ellustultam a tanulásban (addig a korábban megtanult dolgokból éltem, nem kellett erőltetnem magam), jöttek a kamaszos engedetlenségek, ellenszegülések. Amikor már kialakult véleményem lett, ott boltosult ki a dolog.

Apámat is folyton szekírozta, pedig ő többet dolgozott, mégis rengeteget besegített neki, reggeli ágyba, stb. Aztán 20 éves korom körül kipattant egy megcsalásos botrány, akkor nekem panaszkodott. Tudtommal apám eddig nem csinált ilyet - én se dicsértem meg érte persze - de utána teljesen átment kutyába, virág, fenéknyalás, stb. Egy fél év után már úgy éreztem, hogy nem jogos, hogy anyám még mindig magát állítja be a világ veszteseként, engem hivogatott, hogy utazzak haza, menjek be a szóban forgó hölgyhöz és mondjak neki csúnya dolgokat. Ott már közbeszóltam, hogy helló, 20 éves vagyok, ez kettőtök dolga, nekem mindketten a szüleim vagytok, akárhogy is lesz, de hadd ne én oldjam meg a házassági problémákat - amik akkorra már nem is voltak.

Illetve 10 éves korom körül volt egy olyan húzása, hogy bejelentette nekem, hogy elválik apámtól. Néztem, mint boci az új kapura, hogy mivaaaan? Apám hordott uszodába "mert ott piszkosak az emberek, biztos elkapnék valamit, én nem megyek", erdőbe sétálni "mert ott is kosz van meg kullancsok". Kérdezte, hogy kivel maradnék. Mivel apás voltam és már 10 évesen bökte a szememet, hogy ez manipuláció, mondtam, hogy apámmal. Erre megkaptam, hogy biztos azért, mert ő jobban keres. Akkoriban fogalmam nem volt, hogy ki mennyit keres, elkényeztetve se voltam, de a szükséges dolgokat megkaptam - nem tudtam még a közös vagy külön kassza jelentését, meg a pénz se volt fontos fogalom az életemben.

Később, kamaszkoromban inkább agresszíven próbálta megoldani a konfliktusokat, érzelmi zsarolással. Ettől még inkább bekeményedtem, hogy neeeem, rajtam ezt nem vered át. Nem volt egy jó időszak egyikünknek sem :)

Majd érettségi után (addig is koleszos voltam) már ritkábban jártam haza, kevésbé volt hatása rám, illetve egy-egy veszekedés miatt simán rátettem a telefont, hogy hívjon vissza, ha már lenyugodott.

Egyszer volt egy beszélgetésünk, ahol elsoroltam a gyerekkori sérelmeimet. Talán az változtatott rajta, illetve a tudat, hogy most már meg kell dolgozni a szeretetemért, nem vagyok mindig "kéznél".

Azóta látom, hogy próbált változtatni és nagyrészt sikerült is. Jobb is a viszonyunk, sajnos kamaszkoromban semleges emberként tekintettem rá, nem utáltam, de nem is ragaszkodtam hozzá.

Egyedül a negatív hozzáállást nem sikerült levetkőznie, egy-egy vizsga előtt apám mindig biztat, hogy sikerülni fog, ne aggódjak, max UV. Anyám már a vizsga előtt két héttel sopánkodik, hogy "jajj, biztos nem tanultál rá eleget, nem fog sikerülni...jajj...". Eleinte próbálkoztam érvelni, hogy legalább várja meg, hogy kivágjanak a vizsgáról és akkor nyomja ezt, de hasztalan. Most már maradt az, hogy "váltsunk témát, vagy részemről itt vége a beszélgetésnek". Ez hatni szokott.

Oké, neki se lehetett könnyű, mert ritka makacs és önfejű természetem van. De apám könnyedén tudott kezelni azzal, hogy jó eredménynél dicsért, rossznál meg csak mutatta, hogy ő most mennyire elszomorodott ettől... én meg össze-vissza szégyelltem magam, pedig szóban nem is mondta, hogy miért morcos.

Most már szerencsére jó a viszonyom anyámmal, értékelem, hogy felismerte a hibáját és tényleg igyekszik változni. Az meg, hogy néha nem sikerül és előjön a lükébb énje.... akkor ignorálom egy órán át, én is kipuffogom magam, aztán el van felejtve.

Ja és fontos, tud bocsánatot kérni. Lehet, hogy napok múlva, de ha belátja, hogy ő volt sáros, akkor felhív és elnézést kér - legalább a stílusért, ha a tartalomért nem is.

Szia!

Az én édesanyám teljesen különbözik ettől. Sokáig rendeltük a kaját mert ő csak hétvégén főzött, merthogy fáradt a munkában (főnök, főleg pletyizik a titkárnőjével, és cigiznek meg kávéznak, néha lebasz egy két embert, és pasziánszozik). Kitakarítva akkor van ha én takarítok, ő csak mosogat, azt is csak azért mert én allergiás vagyok a vegyszerekre és nem tudok kesztyűben.

Kiskoromban azért főzött meg takarított, de 14 évesen mentünk tesómmal koleszba, adott pénzt osszuk be.

Totál önállóra neveltek minket, mostmár sajnos ők nem önállóak...

De asszem jobb ez így, mintha ő lenne szuperanyu és mindenbe beleszólna. Valszeg azért nem csinálja a háztartást, mert tudja, hogy én úgyis megcsinálom.

Nemtudom mi lesz ha elköltözök :S