Van itt olyan, akinek tipikus "mártír" típusú az édesanyja?

Az enyém ilyen,ő úgy gondolja,azt hangoztatja,hogy itt csak ő dolgozik,mindent ő fizet,mindent ő csinál.Nélküle éhen halnánk.Csak sajnos ő ezt nem csupán itthon érezteti és hangoztatja,hanem mások előtt is így állítja be a dolgokat.Ez nagyon idegesítő tulajdonság,még ha nem is veszem ezt komolyan,akkor is annyit hallottam már,hogy akaratlanul is nyomot hagyott a tudatomban és jól megtépázta az önbizalmamat,tönkretette a kapcsolatunkat.Most már én is ugyan ezeket a dolgokat mondom neki és nem is próbálok megfelelni neki,mert az úgy is lehetetlen.Most kérdem én,mire jó ez egy szülőnek,megéri?

Hála Istennek,én nem vagyok mártír szülő!

Igen, és utána még megkaptam, hogy mindez miattam (miattunk), és semmi hála.

De én soha nem kértem ilyet, sőt, terhes is volt.

Nem szeretek erről beszélni, igyekszem, hogy ne legyek ilyen.

Ez az a, amit nagyon szeretnék elkerülni. Előljáróban azt ne felejtsük el, hogy az ilyen anyukák lehetnek nagyon cukik is. Ők azok, akik mindezt nem hangoztatják, nem vágják családtagjaik fejéhez, csak tyúkanyó módjára terelgetik őket.

Személyes tapasztalataim alapján viszont, ha egy ilyen anyuka kidől a sorból (betegség, válás esetleg halál), minden a feje tetejére áll. Senki nem tud mosni, takarítani, főzni és apró cseprőnek tűnő, de igeis jelentős dolgokat intézni (bank, posta, biztosító). Az ilyen családok hamarosan végleg tönkre mennek. Senki nem találja igazán a helyét a biztos pont nélkül. Nem utolsó sorban pl: egy kórházi kezelés esetén, az anyuka mennyi ideget megeszik, hogy ugyan mi lehet ozűthhon, mert tudja, hogy nélküle semmi nem megy. Valljuk be sok esetben ez valóban így is van.

Na ezért van az, hogy ha az én nevelési elveim szerint rossz döntést is hoz anyósom, anyukám, férjem gyermekemmel kapcsolatban, akkor is rábízom, tudja azt, hogy nem csak én vagyok neki. Totyogós kiskorától kezdve, segíteni "kellet" elpakolni az előszedett játékokat, és ahogy növekszik, úgy fogom belevonni a háztartással és egyéb akár hivatalos ügyekkel (csak beszélgetés illetve magyarázat szintjén)kapcsolatos dolgokba is.

Engem is így neveltek. Mivel hozzászoktam, ahhoz, hogy nekem kell elintézni saját ügyeimet illetve ha szüleim esetleg nem értek rá, a család ügyeit is, így a mai napig nem esek kétségbe, ha hivatlos dolgot kell intéznem, vagy valami elromlik otthon.

8:48-as vagyok:

Gyerekként iszonyat volt. Nem tudtam eldönteni, hogy akkor most segítsek, vagy ne segítsek. Ha nem segítettem, az volt a baj, ha meg segítettem, úgyse volt jó, hát egy idő után lesz.rtam. (bocs). Lelkileg kikészített, önbizalmam nulla volt. (ehhez még más is társult) Ja, és még annyi, hogy mivel nem engedett be a konyhába se, így 21 éves fejjel egyedül kellett megtanulnom mindent (a krumpli pucolástól)

Hajjaj. Ismerős a történet...

18 éves koromig azt gondoltam, hogy ő tényleg a lehető legjobbat akarja nekem (későn érő típus vagyok). Aztán megismerkedtem a párommal, aki azt mondta, hogy nem normális, ami nálunk folyik, 6 hóna után összeköltöztünk, kívülről láttam már anyám ténykedéseit és megváltozott az álláspontom. Rájöttem ,hogy ő csak mártírkodik és nem csak a családdal, de a munkahelyén is ,az ismerősei körében is, mert betegesen vágyik a szeretetre, elismerésre. Igaz barátai nincsenek, szerintem senki nem tekinti őt a barátjának, de szerinte rengeteg barátnő veszi őt körül. Csak akinek van egy kis emberismerete, az tudja, hogy állandóan hazudik a megbecsülésért. Ebből én annyit tanultam, hogy soha nem fogok ilyenné válni. Eltelt az elköltözésem óta 12 év, a asi mellettem, a gyerekeink még nagyon picik és szeretik a nagyit, de már gondolkodom rajta, hogy milyen módom tudom enyhíteni a csalódást, ha nagyobbak lesznek és megismerik valójában.

Anyukám hasonló, de enyhébb, szóval ő nem hangoztatja milyen pótolhatatlan, meg sose szid minket, csak tényleg minden házimunkát ő végez, és a nap végén mondja, hogy már megint mennyit dolgozott, vagy pl. hétvégén mondogatja esténként, hogy itt a hétvége de ő többet dolgozott mint egy munkanapon...

Viszont ha megkérdezem (sokszor megkérdezem), hogy segíthetek-e, akkor azt mondja hogy nem, mert ő egyedül sokkal hamarabb végez, én rosszul csinálom, stb... Ha nincs otthon, és meg akarom lepni pl. azzal, hogy kiteregetem a ruhákat, akkor is az van, hogy rosszul csináltam, és néha még le is szedi és ő visszarakja, mondogatva hogy ezzel még több munkát okoztam neki.

Így nem tudom, hogy most akkor segítsek-e vagy ne... nagyon szeretnék segíteni mert tényleg rengeteget dolgozik, de ha szerinte rosszul csinálom és újrakezdi (akár még az edényeket is képes újra átmosni, mintha nem bízna bennem hogy rendesen elmosogattam), akkor mi értelme van?

De ha nem hagyja, hogy bárki is segítsen neki, akkor nem kéne annyit panaszkodnia esténként, hogy már megint mennyi házimunka volt és nem is maradt szabadideje...

Én a gyerekeimet biztosan úgy fogom nevelni, hogy már egészen pici koruktól megismertetem velük a házimunka alapjait (persze nem dolgoztatom őket, csak pl. egyszer-egyszer elmoshatják a műanyag tányérjukat, beledobálhatják a ruhát a mosógépbe, ilyesmik), és ahogy nőnek, meg fogom őket kérni kisebb feladatokra, hogy lássák, a házimunka az egész családra tartozik. És ha valami rosszul sikerül nekik, akkor is megdicsérem őket, hogy legyen sikerélményük, és a házimunkáról ne az jusson eszükbe, hogy "te ezt nem tudod megcsinálni!"

Mert én itt vagyok 17 évesen és egy csomó dolgot (pl vasalás...) tényleg nem tudok normálisan megcsinálni, mert sose hagyták... (nagyszülők, akiktől tanulhatnék, 300 km-rel arréb)

17/L