Rossz vagyok, ha nem igazán vagyok képes a megbocsátásra ilyen helyzetben sem?

Egyidősek vagyunk unokatestvéremmel, egy kisvárosban nőttünk fel. Voltak időszakok mikor aránylag jóban voltunk, de többnyire inkább nem. Aztán mikor gimisek lettünk egy nap a barátnőivel csúnyán megalázott nyílvánosan, miközben nem adtam rá okot. Ez a megalázás rám olyan hatással volt, hogy még évekkel később is el tudtam magam sírni miatta, nagyon csúnyán viselkedett. Azóta egy szót sem váltottunk egymással, de anyukám pl.jóban van vele, így tudom, hogy sajnos kegyetlen dolgon megy keresztül, daganatos beteg. Most felkeresett, hogy szeretne velem találkozni, de őszintén szólva bennem mai napig van nyoma annak, ami történt. Haragot már nem érzek, fiatalok voltunk, biztos rengeteget változott azóta Ő is, én is, de találkozni, beszélgetni nem szeretnék vele.

Sajnos a megbocsátással vannak problémáim, sosem ment jól, és tudom ez mennyire rossz tulajdonság. Ráadásul Ő most élete legnehezebb időszakán megy keresztül, talán bántja is, hogy hogyan viselkedett anno, és azért szeretne most találkozni. Más okot nem tudok elképzelni mivel közös témánk aligha akadna. Anyukám kicsit dühös rám amiért elutasító vagyok, hiába történt, ami történt neki az unokahúga, ráadásul elmondhatatlanul sajnálja a helyzete miatt, és több együttérzést várna el tőlem. Szerinte évekkel ezelőtti dolgokon illene már túllépnem. Bennem az van, hogy nem haragszom rá, hisz gyerekek voltunk, de nem tudom elfelejteni, és nem tudnék jópofizni miközben elég szépen megkeserítette akkoriban az életemet, aminek sokáig ittam még aztán a levét. Drukkolok neki, hogy jobban legyen, szoktam is érdeklődni az állapotáról anyukámtól, de az, hogy kommunikáljunk egymással nem hiányzik.

Szerintetek rossz ember vagyok, amiért elutasítottam a közeledését?