Hogy vetkőztétek le felnőttkorban azt hogy egy idegbeteg családban nőtetek fel? És esetleg ti is azok vagytok, vagy pont hogy nagyon konfliktuskerülők, vagy akármi más?

Általában kerülöm a konfliktusokat de ha úgy alakul akkor természetesen ki állok magamért

Az hogy gyerekként mi volt az már a múlt,úgy értem azért mert apám verte anyámat nekem nem kell f@sznak lennem senkivel,nem vetítettem ki soha senkire

Ahogy a 2-es irja sajnos, tokeletesen igaza van. Napi harcok a demonokkal, az agy megvaltozott szerkezete miatt. Ugyanis, mar regota ki lehet mutatni muszerekkel, hogy a bantalmazott gyerekek agyanak a szerkezete valtozik meg, bizonyos teruletek nem ugy feljlodnek, ahogy kellene. Aztan ott van a C-PTSD, sokszor mas is tarsul hozza.

Es nem, sajnos a bantalmazas hatasait nem lehet "levetkozni". Max. megtanulni vele elni. Mert mar beismerik a pszichologusok, hogy hiaba a terapia, erre nem hat.

Sok mérgelődés és két idegösszeroppanás után arra jöttem rá, hogy sokkal több van bennem, minthogy folyton méltatlankodjak. Levetkőzni ezt sosem lehet, nekem az a feladatom, hogy a betegséggel (úgy értem betegség=trauma) együtt kell éljek és úrrá kell lennem rajta. Lehet azt az opciót is választani hogy egy alárendeltebb szerepet töltesz be, hogy könnyebben beilleszkedj más közegekben, vagy ha ennék azért dominánsabb vagy akkor meg kell barátkozz a

magánnyal.

Szerintem ez mindig így marad. Az a baj pl nàlam, hogy eleve kihatott a felnőtt koromra az, ami gyerekként velem történt, de még ezutàn sem volt megállás. Folyamatosan hazudoztak nekem, kitagadtak, kisemmiztek, én lettem a család feketebàrànya, mert más ember vagyok. Lehúztak anyagilag olyan szinten, amennyire csak lehet. Most, hogy megvontam minden kapcsolatot, még ezek ellenére is én vagyok a szemétláda.

30 éves nő vagyok.

Ezt sohasem lehet levetkőzni, sem pedig a következményeket.

Visszahúzódó vagyok, csendes, félénk, megijedek attól, ha felemeli valaki a hangját, ha okkal mérgesebb.

A családi szrságok miatt kialakult étkezési zavarommal pedig 15 éve folyamatosan küzdök, hol relapse-ban vagyok hol épp "jól".

És EZ cs.szettül sok energiámat elveszi, de hiába jártam terápiára, éveken át, a mélyen bennem lévő aggodalom, félelem, megfelelési kényszer etc miatt nem tudok kigyógyulni belőle.

Elég komoly side-effectje lett a mindennapjaimnak csak mert a családom egy halom szr.

Ó, igen, 35 múltam, szóval nem... ezek amik történtek nem "pár éve", hanem lassan már 20 év is letelik.

Mindegy, elfogadtam, hogy nekem ez az "életem", mert sikerült masszívan tönkrebszniuk. Ez van, és nem tudok vele mit kezdeni, mert ezzel nem lehet.

A pszichológusok SEM tudnak egy ilyen szintű mélyre ható bántalmazást "kiirtatni" senkiből.

Nem, nem lehet. Időnként egészen kiegyensúlyozott és boldog vagyok, amúgy meg hagyjuk.

Gyerekem természetesen nem lesz, mert nem tudnám szeretni őt - úgy, ahogy megérdemelné, hiszen én sem vagyok egészséges.