Az normális hogy 20 évesen már unom a családomhoz való alkalmazkodást?

Teljesen normális jelenségnek mondható. Amíg középiskolás voltam, igyekeztem minél később hazajönni (zene, sport, barátok), illetve hétvégére és főleg a szünetekre mindíg szervezni valamit (iskolai táborok, túrák, külföldi barátok látogatása, táboroztatás, edzőtáborok). Persze így is volt, amikor a szülőkkel voltam együtt.

Egyemista koromban meg most kollégiumban lakok, ami olcsóbb, mint a bérlakás. Más megoldás nagyon nekem se jut eszembe, esetleg beszélni a szülőkkel, ha konkrétan zavar valami, de ez embertől függ.

miert kene jelenteni a hatost?

milyen szabalyt szegett meg?

azt fejezte ki a valasszal, hogy normalis jelenseg, amit kerdezel, de tehetsz is ellene

azt is elarulta, hogy mit

"esetleg beszélni a szülőkkel"

:DD

Hogyhogy esetleg? Minden ott dől el: a kommunikáción! A kérdezőnek is az a baja, hogy nem tud elég hatékonyan kommunikálni az apjával.

Szerintem nem normális, max általános.

8-10 éves korom óta akkor szeretek legjobban itthon lenni, mikor a szüleim dolgoznak. Pár hete fejeztem be az egyetemet és apámmal élek (én sajnos nem látok valós alternatívát, hogy tudnék elköltözni, ismerősi körnél is vagy lakást pakoltak alájuk vagy összejöttek olyannal, aki alá lakást pakoltak).

Mikor mindketten itthon vagyunk, nem tudok úgy lemenni az emeletről, hogy ne kérdezné meg, h hova megyek, miért megyek és ha nem egy szokásos helyre megyek, akkor elkezd elmélkedni, hogy oda hogy lehet eljutni.

Meglátja, hogy a konyhában vagyok és beindul nála egy feltételes reflex, hogy neki most kell kv-t főznie én meg mindig húzódjak kicsit arrébb, hogy ő is elférjen.

Mikor meg belefogok valami projektbe, mint egy Tourette szindrómás, ha csak meglát, hozzámvág valami bántó, számára vicces megjegyzést, de ezt mind úgy, hogy sokszor még nem beszélgetünk csak keresztezzük egymás útját...

Kérdező, ha nem tetszik, el lehet költözni, senki sem tiltja meg.

Munka, társbérlet, mész.

Igen, ennyi az egész, nem kell saját lakás meg a manó :D

Persze egyszerűbb vekeregni meg nyávogni, FELNŐTTKÉNT, hogy jaj milyen idegesítő otthon élni. Nem kell ;)

"sokszor még nem beszélgetünk csak keresztezzük egymás útját"

Mondom: kommunikáció! Ezt nem lehet megúszni, ha normális légkört akartok se otthon, se a munkahelyen. És mindenféle emberekkel tudni kell kommunikálni, nem csak azzal, akivel együtt laktok: a százéves szomszédnénivel, a tízéves pimasz Norbikával a földszintről, a közös képviselővel, a banki ügyintézővel, a főnökkel, mindenkivel. Ha a saját szüleitekkel nem megy, mi lesz, ha valaki mással kell majd - és nem, nem csak úgy, hétköznap, hanem konfliktushelyzetben.

Pedig a 6-os nem mond hülyeséget! Ignorálod az igazságot? Ez a való élet. Amíg otthon laksz a szüleid házában, úgyis neked kell jobban alkalmazkodni. Ezt 100%-ban csakis a költözéssel tudod kiküszöbölni. Ha tetszik, ha nem!

Ha albérletbe vagy kollégiumban laknál valakikkel, vagy párod lesz és vele, hozzá is alkalmazkodnod kell valamennyire. Ha csak nem teljesen egyedül laksz. De akkor minden anyagi vonzata a tiéd is.

Ha költözés nem opció? Legyél otthon kevesebbet. Zárkózz el. Beszélj velük, ha valami zavar esetleg! Te választod melyiket teszed meg.