Normális vagyok, vagy önző?

Nehéz távolról megítélni, de úgy tűnik, a párod nem jól kezelte a helyzetet. Másfelől viszont amikor meghal az ember apja, nem túl meglepő, ha valaki értelmetlen dolgokat csinál. Nekem úgy tűnik, hogy te vagy a józan ebben a helyzetben. Neked kell a kezedbe venned az irányítást. Szerintem nem bölcs, ha elhamarkodott döntést hozol, de te tudod. A te életedről van szó.

Szemétnek semmiképp sem neveznélek, ennyi információból nem szívesen itélek meg embereket, és egyébként sem. Ha nem akarod kidobni a kapcsolatot, a legfontosabb, hogy kiszámítható legyél az átmeneti időszakban, és kibírd. Eközben tegyél meg mindent, hogy tényleg csak átmeneti legyen.

Nem vagy önző, csupán arról van szó, hogy talán nem voltál még ilyen helyzetben. Próbáld megérteni őt, gondolom teljesen összezavarodott. Adj neki időt, ha azt veszed észre, hogy kezd megnyugodni, kezd túljutni a dolgokon, kezd hozzászokni az új -apuka nélküli- életéhez, és még mindíg nem megy vissza, akkor léphetsz.

Ne feledd, te sem tudod, hogy fogod feldolgozni, ha ilyen szituba kerülsz. Bár ne kerülne senki ebbe!

Én úgy gondolom, hogy ő sem végleg költözik haza csak pár hétre max hónapra,hogy ne érezze magát anyukája annyira egyedül a házban.S hogy legyen vki mindig mellette.

Nem tudom hogy te ezt hogy éled át igazából,én is sokat szinte mindennap páromnál vagyok,onnan megyek melóba,s oda megyek haza.De ha Isten ments vkivel vmi baj lenne otthon...mindenképp hazamennék. S elvárnám h ezt a párom megértse,h ez mekkora törés az életemben. Azért nem mindegy ha az ember elveszíti az édesapját.

Sztem legyél megértőbb. Attól téged még szeret,s légy mellette támogasd s érezze h mellette állsz. Mert ha ezzel hozakodsz folyton fel neki...ő fog elhagyni téged,az őnzőséged miatt.

Mikor meghalt az apám én két hónapra hazamentem.

Szerencsére én megtehettem anélkül, hogy bárkit megbántanék.

Nem anyám miatt , vagy a testvérem miatt csináltam, hanem magam miatt. Az emlékek hihetetlenül felerősödtek, és sokkal inkább otthonomnak éreztem a szülővárosomat mint amiben most élek. Pedig életem nagy részét nem is ott töltöttem. Olyan volt, mintha a gyerekkorom újra feléledt volna, és el kellett időzni benne egy kicsit. Biztos nem búcsuztam el igazán 18 éves koromban amikor eljöttem sem a szülővárosomtól, se a szüleimtől. És ezt utólag tettem meg. Utána még kb. egy fél évig gondolkodtam rajta, hogy visszaköltözöm véglegesen. Aztán elmúlt. Ennek 3 éve.Most már tudom, hogy nagy kudarc lett volna ha visszaköltözöm.

A gyászhoz idő kell. Nincs olyan , hogy beveszek egy gyógyszert és elmúlik.

De elmúlik magátol is, csak lassan.

Adj időt a párodnak. Szerintem ez átmeneti időszak.

Még bármi lehet.