Miért vagyok frusztrált a családom társaságában?

Évek óta gondolkodom, és próbálom megérteni, hogy mi az oka ennek a megmagyarázhatatlan idegességnek, amit akkor érzek, amikor anyummal vagy a tesómmal vagyok. Anyum nagyon kedves, minden megtesz értünk mégis sokszor úgy érzem az agyamra megy, ettől folyamatosan bűntudatom van, mert tudom, nem ezt érdemli. Tesómmal nem mindig jó a kapcsolatunk, de vele is ugyan ezt érzem, mintha a szeretetük nem lenne igazi felém, mintha egy szakadék lenne köztünk. Gyerekkorom elég kiegyensúlyozatlan volt, szóval a szülőkkel nem alakult ki az a bizalmi kapcsolat, ami szülő-gyerek között kellene legyen. Apum alkoholista volt, anyum sokszor engem hibáztatott emiatt (kb 4-5 éves voltam). Utána 19 évesen volt egy hosszú kapcsolatom, egy nálunk jobb módú fiúval, rájuk folyamatosan féltékenykedett, hogy én őket jobban szeretem, én beképzelt vagyok, mert egyetemre járok, ugyanezt a tesómtól is megkaptam számtalanszor. Itt romlott meg a kapcsolatunk, mert volt, hogy nem mertem haza menni mert mindig feszkó volt, inkább elmentem dolgozni. Azóta nagyjából rendeződtek a dolgok, de ez annyira bennem maradt, hogy mai napig visszajön a társaságukban ez az érzés. Nem bízok bennük már, és sajnálom h ez a helyzet, de úgy éreztem akkor, hogy igazságtalanok velem.

Pszichológus tud nekem ebben segíteni? Normális ilyez érezni a saját családtagjaink iránt?