Miért lesz sok ember egyre érzékenyebb az idő múlásával?

Már 38 éves vagyok, de a macskám elvesztése férfiként nagyon fáj, szinte majdnem annyira, mint 20 évesen, amikor édesapámat elvesztettem. Mindenki más mondja nekem, csak egy macska volt, de nekem a mindenem volt, szinte családtag. Sajnos kinti macska volt, mindig csak éjszakára tudtam behozni, kint született, élet nagy részlt kint élte le. De ez vidéken, kertes házban 10/9 esetben fennáll. Nem tudtam és nem is akartam rákényszeríteni, hogy bent legyen kertes házban nyári melegben, tavaszi virágnyílás idpszakában, amikor más állatok itt mind kint vannak, rágcsálók jönnek-mennek, sünök,madarak tucatjai vannak a kertben. Aztán persze én is hozzájárultam a halálához ezzel, hogy vírussal megfertőződött, mert más macskákkal is érintkezett (ivartalanított volt, de attól még érintkezett más macskákkal. Szóval férfiként most 4. nap amikor egy picit elhülyt a fájdalmam, de 3 napig sírtam, mert érzékeny vagyok és velem élt 3 évig a cica, minden nap etettem, simogattam, beszéltem hozzá, emellé barátom nem sok van, messze élnek, családtagok is távolabb, párom nincs, így csak ő volt nekem, szinte mint az egyedüli közeli élőlény hozzám. Természetesen régen is nagyon fájt családtagok elvesztése, nagyszülők, főleg édesapám, de talán könnyebb volt úgy túllépni, hogy ott volt az egyetem, a bulik, haverok, barátnőim. Most, ahogy múlik az idő, egyre jobban idősödöm és ezzel a családtagjaim is, így nagyobb a veszély, hogy meghalnak. Néha talán arra gondolok, hogy jobb lenne, ha én halnék meg hamarabb, mint édesanyám, mert ha ő nem lesz, akkor nekem már nem lesz miért élnem. Ha egy cica elvesztése is ekkora lelki traumával jár nekem férfiként (szerintem 10/7 férfi magasról tenne arra, ha pl a 10 éves háziállata meghalna, ahogy más itteni vagy ismerős férfiakat ismerek), akkor bele sem merek gondolni, mi lesz ha a 88 éves nagymamám egyszer meghal.