Akiknek idősödnek a szülei, nem ijesztő, hogy ennyire eltelt az idő?

Szinten. Apukám mindig egy férfi példa volt előttem nőként, most pedig egyre inkább azt érzem, nekem kell segíteni. Nagyon furcsa és szomorú érzés.

Egyelőre amúgy jól tartja magát, még mindig dolgozik ( hála a rendszernek :)))) és tesz vesz, de mindig rettegek a hívástól, hogy valami baj van. Nagyon jó fej és ő is halad a korral, de lassan 70, és ezt felfogni nagyon irreális. Ott tartok elméletben, hogy bevisz a tóba és tanít uszni, és bármikor számíthatok rá … de mikor realizalom, közel sem ez van. De meg mindig kitart és imád főzni . Renelem meg itt lesz 30 évig :)

Az ilyen felismerésekben az a legjobb, hogy ráeszmélhetsz, mennyire fontos jól megélni minden nap a szépet, a jót, megtanít értékelni az életet, mert bizony az idő mindenkinél halad, Nálad is, nem csak a szüleidnél.

Én már 60 éves elmúltam és pont ezért igyekszem értelmes, élményekben gazdag, tartalmas életet élni, mert nem tudni, mennyi van még hátra. Nincs bennem semmi rettegés, nem szoktam ilyeneken rágódni, de tény, nekünk már a B oldal forog, nincs elpazarolni való időnk :).

Én anyukám 82 éves. Nagyon szeretem. De nagyon fáj és ijesztő látni, ahogy küzd a mindennapokkal. Nagyon fáj már itt, ott, sokszor nincs kedve semmihez, a "végét" várja.

Pedig körbeveszi a család, kényeztetjuk, óvjuk, szeretjük.

Én szeretném ha sokáig velünk maradna, de tudom hogy nem lehetséges. Az viszont fáj, hogy ő már "menne".