Mit tegyek, ha anyukám nagyon magányos, de ugyanakkor szeretném a saját életemet is épiteni így 30 évesen?

Ugy erzem megrekedtem egy gyerek szintjen. Meg mindig otthon elek anyukammal, ha bar van lakasom (amit kiadtam alberletbe).

Akarhanyszor elmegyek otthonrol, akar csak egy baratnommel talalkozni, buntudatom van. Hogy anyukamat egyedul hagytam.

Nagyon rossz ez igy, az lenne a legjobb, ha talalna maganak egy tarsat. Ugy erzem nem tudok haladni az eletemben, mert allando buntudat erzesem van. Volt, hogy randiztam, es a randi kozepen anyukam hivogatott, hogy mikor megyek haza es hogy mar nagyon keso van.

Valamilyen szinten buntudatom van, mert az elmult 10 evben kuldoldon eltem, es nem voltunk annyira sokat egyutt, es olyan, mintha ezt probalnam “bepotolni”.

Valahogy nagyon nem jo ez igy…

Szeretnek a sajat lakasomba koltozni, nem akarok mar otthon a szuloi hazban elni, hiszen akarhanyszor ott vagyok (es nem epp kulfoldon egyedul), olyan mintha egy teljesen mas szemelyisegem jonne elo.

Egy kis gyereknek erzem magam, aki minden szinten rendszabalyozva van, nincs semmi maganeletem. Neha megszolalni sem merek.

Az evek meg csak telnek, es telnek, szeretnek komoly kapcsolatot, sajat csaladot, egy ferjet, vagy akar gyereket.

De a buntudat visszatart…