Hogyan viselkedik veletek a párotok gyereke, amikor mentek érte, vagy ha véletlenül összetalálkoztok valahol? Ugyanúgy örül, mint az apukájának, megölel, megpuszil? Vagy csak egyszerűen odaköszön?

10, 13. Miért rugóztol ezen az igazságosságon?

Egy gyerekről és egy felnőttről beszélünk, és ahogy a 13. leírta, nagyon más helyzetben vannak, a gyereknek egy kényszer az egész, semmiféle döntési pozíciója nincs. Hol keresitek ebben az igazságot? Miért "tartoznak" a gyerek egy számára halálidegen felnőttnek "igazsággal", akivel még csak nem is akarta alapvetően a kapcsolatot?

De egyébként senkinek sem "kell" szeretni egymást, és a szeretet nem úgy "működik", hogy szeretned "kell" valakit, és akkor szeretni is fogod, ha úgy döntesz. Ha gyerekként nem tudod szeretni a mostohádat, vagy a párod gyerekét nem tudod szeretni, az egyaránt normális, érthető dolog.

Ami viszont szerintem mindkét részről "kell", az az elemi tisztesség.

Azaz attól függetlenül, hogy szeretjük-e a másikat, vegyük emberszámba a másikat és ne legyünk szemétládák. Ergo mindkét fél köszönjön a másiknak, legyen udvarias és SOHA, semmilyen körülmények között ne tegyen a másik kárára, ne beszélje ki a háta mögött őt a többi családtagnak.

Az én "drága" mostohám például rendszeresen első kézből az apámhoz szaladt, ha baja volt velem. Azt valahogy nem érezte szükségesnek, hogy felém jelezze vagy velem megbeszélje a dolgot. Rendszeresen arra jöttem haza az iskolából, hogy az apám üvölt velem a kedveskéjét ért valamilyen sérelem miatt, amiről nekem addig fogalmam sem volt.

Mondanom sem kell, hogy ezek után iszonyú nehéz volt emberszámba vennem a hölgyet...

Még egy szempont: lehet, hogy az új pár örökkévalónak érzi a kapcsolatot az apával, de a gyerek már látott egy tönkrement házasságot, ezt ne felejtsük el.

Még ha az új pár jól viszonyul is a gyerekhez, és a gyerek kötődik hozzá, ő már jó eséllyel sérült és kötődési nehézségei vannak.

Úgy érezheti, hogy ha megkedveli az új illetőt, akkor majd őt is elveszíti, mert majd úgyis véget ér a kapcsolatuk (amire azért lássuk be, elég nagy esély van).

Elvárni a szeretetet meg alapból egy nagyon éretlen, nem felnőtt dolog.

Ne felejtsük el, hogy a gyereknek szüksége van a szeretetre ahhoz, hogy ú maga megtanuljon szeretni. És a szüleitől várja, a szüleitől van szuüksége rá.

Nem a random X nénitől, aki az apja 30. barátnője még 4 hónapig.

Én nem köszöntöttem úgy. Köszöntem neki, de ennyi, engem ne puszilgasson, meg jópofizzon velem az, aki amúgy négyszemközt mindenbe beleköt, amit csinálok, és kövérnek nevez, mert irigy hüpi. :D

Kövér: 170/56-ra.

Egyébként azt mindenki elfelejti, hogy a gyereknek NINCS beleszólási joga abba, hogy kit költöztet mellé a kedves szülője.

Semmi, soha, "fogadd el és ne hisztizz". Miért hiszti az, hogy merészelem kifejezni a nemtetszésemet, amiért holnaptól egy számomra IDEGEN emberrel kell megosztani az életteremet, aki csak úgy mellesleg már mindenbe beleköt, amint letette a bőröndjét.

Bocs. Én ott voltam félárván. Fogadjam el, hogy anyám meghalt, oké, megjegyzem nekem nem szabadott sírni mert "apád erősnek kell, hogy lásson". Aztán eltelik x év, és fenekestül felforgatja az életemet egy random nő, akinek még a 95 fokon kimosott törölközőt is vasalni kell, mert olyan OCD-s, és ha egy ránc maradt a pólón mindent! újracsináltatott velem.

De persze, igen, én voltam a hülye hisztis kamasz.