Van itt olyan, aki megbánta a gyerekvállalást? Leírná miért, akart-e, miért vállalt mégis, stb?

"Barátnőm is bele lett kényszerítve, a kedves párja szándékosan nem húzta ki időben."

Ez azért gyenge duma. Aki nem akar gyereket, az nem megszakítással "védekezik".

Ahogy jogosan mondják a gyerekkel csőbe húzott férfiaknak, hogy "miért nem húzott gumit?", itt is fennáll: miért nem szedett fogamzásgátlót vagy követelte ki, hogy rendesen védekezzenek?

Nincs gyerekem: de gyakran meglep hogy mást se hallok anyáktól (kilencven százalékban az ismeretségi körömben) hogy milyen semmitérő az élete, lusta, leszarom a gyereke, férje. Utána meg közlik velem hogy szülnöm kéne, mert a gyerek az élet értelme.

Az anyaságot körüllengi egy álságos cukormáz, ,miközben a nőknek az esetek nagy részében rohadtul elegük van nem csak a gyerekükből, de a párjukból is. Úgyhogy úgy vélem, nincs olyan hogy legalább időlegesen ne kívánnák a pokolba a családosdit, de így élnek mert így "köll". Közben meg többet éreznek rossznak mint jónak az egészből. De illik elhazudni a valós érzéseiket: hogy a gyerekükkel kínlódni, vagy éppen a férjük közönyével kimerítő, és nem merik kimondani hogy elbaszták, a gyerek vállalásával statiszták lettek saját életükben: mert mindig másokról szól, róluk soha. Aztán lehet hogy ez a mentalitás csak a falusi nőkre jellemző, ki tudja?