Hisztek a mindent elsöprő, elsőlátásra szerelemben, ami aztán életetek végéig tart? Vagy abban, hogy létezik az az ember, akivel tökéletesen összepaszoltok, és ha végre megtaláljátok egymást, akkor azt tudni fogjátok, és örökre együtt maradtok?

Hadd válaszoljak egy idézettel Gary Chapman: Egymásra hangolva cimű könyvéből. Többé-kevésbé én is igy gondolom:

"Azzal áltatjuk magunkat, hogy az igazi szerelem örökké tart. Csodálatos érzéseink mindig megmaradnak, és soha semmi nem állhat közénk...

Tudjuk, hogy vannak házaspárok, akik mintha elvesztették volna ezt az érzést. "Az ő szerelmük biztosan sosem volt az igazi." - gondoljuk.

A szerelem maradandóságának vágya azonban csak ábránd, nincs sok köze a valósághoz. Dr Dorothy Tennov pszichológus hosszú távon tanulmányozta a szerelem jelenségét. Több tucat pár megfigyelése után arra a következtetésre jutott, hogy a szerelmi "megszállottság" átlagos élettartama két év. Ha titkos szerelmi viszonyról van szó, akkor egy kicsit tovább tarthat. Végül azonban mindnyájan leszállunk a fellegekből, és lábunkat ismét megvetjük a földön. Kinyilik a szemünk, észrevesszük a másik hibáit. ....

A házasság hétköznapi világa meglehetősen prózai: a mosdókagylóban mindig ott éktelenkednek a hajszálak, fogkrém pöttyök boritják a tükröt, s szüntelen vita tárgya, hogy a WC papirnak melyik oldalon kell legöngyölödnie. Ebben a világban a cipők nem sétálnak be a szekrénybe, a fiókok sem csukódnak be maguktól, a kabátok nem szeretik a vállfát, a zoknik páratlanul kerülnek ki a mosásból. Olyan világ ez, melyben a tekintet szúrni képes, a szavaknak pedig megsemmisitő erejük van.

Mi történik ilyenkor a szerelemmel? Csupán illuzió volt, amely lépre csalt, hogy odairjuk a nevünket a kipontozott vonalra s örök hűséget fogadjunk egymásnak? Nem csoda, hogy oly sokan elátkozzák a házasságot és az egykor hőn szeretett társat is. Végtére is, ha becsaptak bennünket, akkor joggal lehetünk dühösek. Csakugyan ez lett volna az igaz szerelem? Szerintem igen. A problémát a téves elképzelések okozzák.

Tévedés azt képzelni, hogy a szerelem örökké fog tartani.Tudhattuk volna, hogy egyszer elmúlik. Már a felületes megfigyelés is elegendő annak belátásához, hogy ha a szerelmi láz tartós lenne, mindnyájan bajba kerülnénk. Komoly megrázkódtatást jelentene az üzleti életben, az ipar, a vallás, az oktatás és a társadalom minden terütén. Miért? Mert a szerelmeseket valójában semmi más nem érdekli...

A diák, aki fülig beleszeret egy lányba, lerontja a jegyeit, mert képtelen a tanulásra koncentrálni. Másnap dolgozatot kell irnia a napóleoni csatákról, de kit érdekelnek azok a régi csetepaték? Ha az ember szerelmes, minden egyéb lényegtelennek tűnik.

A szerelmi állapot eufóriája azt az illuziót kelti bennünk, hogy bensőséges kapcsolatban vagyunk a másik emberrel. Azt hisszük, hogy minden nehézséget le tudunk küzdeni. Egymás iránti szeretetünk teljesen önzetlennek tűnik.

Ez a gondolkodásmód nem számol az emberi természet realitásával. Nem mintha gondolataink és érzéseink nem lennének őszinték, csak éppen elrugaszkodunk a valóságtól. Természetünkből fakadóan önzőek vagyunk, egész világunk önmagunk körül forog. Nincs olyan ember, aki maradéktalanul önzetlen lenne. Csupán a szerelmi eufória kelti bennünk ezt az illuziót."

Most nem folytatom mert nagyon hosszú lenne, de ez a lényeg. Egyetértek, azzal együtt hogy én is szerelmes vagyok most. :)

Jó kis könyv amúgy. :)

Kizárt, hogy létezik egy olyan félőrült-fénormális ember, akivel békében tudnék élni.

20/L

Az örökre részben igen.

Az első látásra abban nem olyanból van hogy nem lesz semmi, vagy nem az lesz belőle mint első látásra.

Abban sem, hogy csak egy ilyen ember van a világon, de nehéz egyet találni, úgyhogy nagyon szerencsésnek érzem magam.

Én nem vagyok sem teljesen idealista, sem teljesen cinikus ebben a kérdésben.

Az nem tűnik számomra hihetőnek, hogy minden embernek (vagy legalábbis a többségnek) van egy kijelölt "Nagy Ő"-je, aki az Egyetlen Lehetséges Igazi, és aki ha egyszer megvan akkor aztán love forever.

Van, akinek olyan a személyisége, hogy könnyebb hozzá párt találni, és van, akié olyan, hogy nehezebb.

De azt én is tapasztalatból tudom, hogy az ember ösztönei párválasztás terén döbbenetes dolgokat tudnak produkálni, elképesztően kevésnek tűnő információból is...

És azt is hihetőnek tartom, hogy lehet valakibe tényleg szerelmesnek lenni és valakit tényleg szeretni egy egész életen át, csak nem "varázsütésre", hozzáállás kérdése is.

Az emberek nagyon sokfélék és ezért nagyon sok féle képpen szerelmesek, és sok féle képpen szeretnek is. Mindenki úgy, ahogy ő tud. Én ezt látom, ha körülnézek.

És különböző képpen is értékelik ezeket a dolgokat, különbözően értelmezik maguknak a saját érzéseiket, különböző elvárásaik vannak a kapcsolatukkal szemben stb., és ez mind befolyásolja, hogy tényleg működhet-e a dolog egy életen át, és hogy ha működhet, akkor fog-e működni...

Szerintem az pl. egy fontos tényező, hogy valaki a másik "valódi" énjébe lesz-e szerelmes, vagy egy irreálisan idealizált képbe.

És szerintem egy olyan kapcsolatban, amilyet itt többen írtak, ami belülről nézve olyan érzés, hogy "Őazigaziésegyetlen", valahogy olyasmi módon _is_ szeretik egymást, ahogyan egy közeli hozzátartozót, hogy ha nem is rajongnak esetleg külön külön egymás minden egyes tulajdonságáért (ilyen mondjuk szerintem nincs), de attól még megkérdőjelezhetetlenül összetartozónak érzik magukat, mint ahogy egy testvérrel is képtelenségnek tűnik a szakítás, úgy egy ilyen "igazinak érzett" párral is.