A család nem vesz figyelembe, és minden terhet rám raknak, mit csináljak?

Őszintén sajnálom apukádat.

Nem tudom milyen viszonyod van anyukáddal, de esetleg próbálj meg leülni vele, négyszemközt és beszélgessetek. Mondd el neki amit itt leírtál, vagy mutasd meg neki. Vagy egy idősebb rokon, családtag is segíthet. Tudom, ezt mondani nagyon könnyű, megtenni annál nehezebb, főleg ilyen helyzetben amikor amúgy sem szeretnél édesanyád terhére lenni.

Iskolapszichológus is jó ötlet lehet, vagy esetleg egy tanár akiben megbízol.

10 évvel ezelőtt hasonló cipőben jártam mint te, az alkoholista apám 18 éves koromban meghalt, anyám összeomlott, a két öcsém pedig az én nyakamba szakadt, egyszerűen úgy éreztem magam, mintha én nem is lennék sehol sem a képletben. A búcsúztatóján sírtam először, de ott is csak amikor már végleg nem bírtam magamba folytani. Az osztályfőnököm nagyon kedves volt, többször odajött hozzám és megkérdezte minden rendben van e, jól érzem e magam de én mindig leráztam, mert mindenki azt várta el tőlem, hogy legyek erős és segítsek anyámnak. Nem kérhettem segítséget, legalábbis így éreztem. Akkor érettségiztem, meggyőződésem, hogy a matekon úgy rúgdostak át, és ebben az osztályfőnököm keze rendesen benne volt. Talán ha akkor lett volna valaki aki felém fordul és rám figyel, nem őrlődnék magamban még most is gyász meg bűntudat között.

Nehéz nemet mondani egy tekintélyszemélynek, mint amilyen anyukád, vagy apud tesói. Egy gyereknek nem "szabad" meghúzni velük szemben a saját határait, pedig így lenne helyes, ezért tettem idézőjelbe a 'szabad'-szót.

Ha szeretnél beszélgetni valakivel bármiről, nyugodtan írj rám, meghallgatlak, talán valamennyit ez is segít.