A család nem vesz figyelembe, és minden terhet rám raknak, mit csináljak?

Mert hagyod - az a baj, hogy én is ugyanilyen voltam anya halála után.

Felnőttem, 13 évesen olyan terhet raktak! rám, amit sohasem lett volna szabad.

Gyakorlatilag azt érték el, hogy nem volt gyerekkorom, mindig-mindig erősnek mutattam magam, belül meg egy érzelmi káosz voltam: folyamatosan szomorú, dühös, de teljesen mindegy volt, mit érzek, mert mind elvárták, hogy erős legyek.

33 vagyok, nem merek sírni mások előtt, mert "szégyen" úgy érzem, gyenge vagyok, amiért merészelem kiadni az érzelmeimet - ezért sokszor még akkor sem teszem, amikor kéne, hanem őrlődök magamban, provokálom a barátomat (vesszünk össze, vagy üssön meg - sohasem teszi -,csak tudjam már kiadni a felgyülemlett szrságot).

Vitakor kibőgöm magam, átmenetileg jó lesz, majd kezdődik elölről - nem akarok ilyen lenni, de egyszerűen hiába a szakember, ihába figyelek magamra, mégis nagyon nehezen sikerül változtatni :(

1-es erre nem elég néhány óra kikapcs, mert amikor hazamész folytatódik minden elölről.

Nekem sokat segített VOLNA, ha

1. beszélhetek a gyászomról

2. ha ezt nem, akkor elköltözhetek a pi...ba, ahol mindenki békén hagy a nyűgjével, és végre foglalkozhatok a saját gyászommal, nem pedig elnyomom mindenki másé miatt - 13 évesen ez nem volt opció

Fu nehéz.. A korodnál fogva nem tudsz összepakolni és elhúzni így az eszközeid elég behatároltak.

A legfontosabb, hogy ugyan a családnak össze kell tartani és segíteni egymást, nem lehet minden teher egy emberen és mindig a saját magad lelki egészsége legyen a legfontosabb mert más nem fog vele törődni ezek szerint. 17 éves vagy, kamasz, nem cipelheted a hátadon a felnőttek terheit. Én is tanácsolom, hogy mindenképp keresd meg az iskolapszichológust, sőt anyukáddal együtt is mehetnétek (gondolom oka van, hogy neki nem mondtad el az érzéseid, a pszichológus meg moderátori szerepet is betölt ha tartasz anyukád reakciójától) plusz amennyire lehet mondj nemet azokra kérésekre a családon belül amit soknak érzel, próbálj egyedül is időt tölteni. Hosszú távon ha ez nem fog változni, azon túl, hogy ésszerű keretek között segíted a családod minél előbb költözz el majd ha tudsz (tudom ez borzasztó nehéz fiatalként). Ha szerencséd van, akkor kis idő elteltével könyebb lesz a helyzetetek.

Jó nagy bunkók a rokonok, ahelyett hogy segítő kezet nyújtanának, ugatnak egy gyereknek, hogyan kellene felnőttest játszani, a legérzekenyebb, leglabilisabb életkorban.

Idióták!

Keresd meg az iskolapszichológust, legyen egy kis támaszod, hiszen gyerek vagy még és magad is gyászolsz.