Hogyan élitek meg ha elvesztettétek a tesód? Akinek volt benne részem, kérem az is írjon.

és akkor te most kivel élsz?! hol vagy?

miből élsz?!

18 éves volt a bátyám, mikor kiderült, hogy agydaganata van. Én akkor 16 voltam. Egy évig reménykedtünk, műtét, kemoterápia, százféle kezelés, egyszer úgy tűnt, hogy akár fel is épülhet, de visszaesett, és körülbelül egy évvel a diagnózis után elment.

Ez két éve történt, és nagyon megviselte a családunkat - négyen éltünk együtt, a szüleink, bátyám és én, nagyon jó család voltunk, sok közös programmal, mindent megbeszéltünk, sokat nevettünk, boldog életünk volt. Azóta nagyon rossz az egész, persze próbálunk normálisan tovább élni, a barátaim között én is fel tudok oldódni, jól tudom magam érezni, de nagyon nagyon sokszor gondolok a bátyámra, és hihetetlenül, kegyetlenül szar érzés. Csak két év korkülönbség volt köztünk, együtt nőttünk fel, baráti társaságunk egy része is megegyezett, szinte minden gyerekkori vagy kamaszkori emlékemben szerepel, Ő mindig ott volt mellettem... szóval soha nem fogom megszokni, hogy már nincs...

A legrosszabb nekem az, mikor otthon elmegyek a szobája mellett és benézek, hogy vajon éppen mit csinál, mert ez még mindig előfordul velem pár havonta, ha szórakozott vagyok, és akkor hirtelen leesik, hogy "te jó isten, ő már soha nem fog semmit csinálni a szobájában..."

Meg amikor találok valami játékot, ami gyerekkorunkban a kedvence volt, egy könyvet, amit mindketten szerettünk, egy rajzot, amit tőle kaptam, ha egy boltban meglátom a kedvenc csokiját, amiből szinte minden nap evett, szóval ezek az apró kis hétköznapi dolgok, ezek tudnak a legnagyobbat "ütni", ha váratlanul beléjük botlasz... Meg ha valami jó történik velem, és tudom, hogy pár évvel ezelőtt biztosan ő lett volna a legelső, akinek elújságoltam volna, együtt örült volna velem, és ehelyett csak a tudat van bennem, hogy ő ezt nem látja, és soha nem is fogja megtudni...

Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, de jól esett leírni.

Csak ne bőgnék ennyire...