Mi volt a legértelmetlenebb, legkárosabb dolog, amit szüleitek tettek a megnevelésetekre (nem fizikai erőszak)?

Kiskoromban kirángattak az autóból egy elhagyatott földes-út mellett és otthagytak mert sírtam, hogy éhes vagyok.

Visszajöttek pár perccel később, se soha nem fogom elfelejteni.

Mindig nekem kellett a legjobb tanulónak lenni, ez sokáig így is volt. De ahogy kamaszodtam, nyilván jöttek a rosszabb jegyek (értsd, négyesek, néha pár hármas, főleg matekból, mert azt sose értettem igazán). Emlékszem hogy ilyenkor ha azt mertem mondani, hogy másoknak sem lett ennél jobb, mindig megkaptam, hogy "a mások gyereke engem nem érdekel". Bezzeg ha valamivel elégedetlen volt anyám, akármivel, például később az egyetemi eredményeimmel, vagy azzal, hogy nem találtam rettentően kiemelkedően jól fizető munkát, az első kritikája mindig az volt, hogy "bezzeg a kolléganőm lánya *szabadon bejehyettesíthető ország EUrópában dolgozik, mert rendesen tanult és beszéli a nyelvet. DE ugyanez a logikátlanság fordult elő akkor is, ha olyan étel készült, amit gyűlöltem, és nem akartam megenni, akkor is jött, hogy "Más gyerek hogy örülne, mert éhes", vagy mert valahol éheznek, vagy nekik nem főz az anyjuk, vagy nincs is anyjuk.

Hát, a mai napig óriási lelkifurdalással dobok ki bármilyen ételt, a penészes kenyérről inkább lecsipegetem a penészdarabokat, és a többi még elmegy melegszendvicsnek, a lejárt húst alaposabban megfőzöm, hogy még éppen ehető legyen, a vajkrémről, joghurtról kanállal leszedem a felül megdermedt vagy penészpöttyös részt, mert semmit nem szabad kidobni, nem pazarolunk, pénzt adtam érte, és mivel nem a szabadon behelyettesíthető bármilyen nívós európai országban dolgozom k*rvajó fizetésért, ezért spórolni kell. JA, én is evészavaros vagyok természetesen.

Volt még pár lelki terror, de látom vannak itt sokkal durvább sztorik, inkább befogom.

Bentlakásos iskolába küldtek, és már egy hét után jeleztem, hogy ez nekem borzasztóan rossz, és rettenetesen érzem magam, nem vettek ki. Nem akartak átíratni a saját városunkban lévő egyik iskolába, mintha nem akarták volna, hogy otthon lakjak. 4 évig végig azt éreztem, hogy el akartak tenni az útból. Minden hétvégén könyörögtem, hogy vegyenek már ki onnan, aztán azért, hogy csak a kollégiumból legalább, mert gyűlölök ott lenni, inkább bejárok minden nap a busszal 45 percnyire lévő iskolába, de erre meg az volt a válasz, hogy túl fárasztó lenne az oda-vissza utazás, és "a tanulás rovására menne". (Hú de gyűlölöm ezt a mondatot!) Vasárnap az ebédnél már görcsben volt a gyomrom, délután 5 körül indult a busz, 4 után már indulni kellett a buszállomásra, ebéd után azt a pár órát már nem tudtam kiélvezni, rettegtem, belül sírtam és ordítottam.

4 év az életemből, 14 és 18 éves korom között, nem voltak a saját városomban barátaim emiatt, így hétvégente sem volt meg az a szociális élményem, hogy diszkóba vagy akárhová eljárjak, nem volt kivel. Olyan volt az egész, mintha 7 napból 5-öt javítóintézetben töltenék: nevelőtanárok, szabályok, napi 3 óra kötelező tanulási idő, miközben figyelnek is ezek a tanárok, borzasztó ételek reggelire és vacsorára, néha ebédre is, kijárni a városba csak nagyon kicsi ideig lehetett, és csupa lány volt a helyen (meg szinte az osztályban is, az a 2-3 fiú meg úgyis foglalt volt), én me heteró vagyok, köszi. Egyszerűen borzasztó volt, nulla magánszféra, nyüzsögtek a csajok, már az egyik zárható vécébe jártam egyedül lenni. A falra nem lehetett posztereket vagy rajzokat tenni, mert lejön a festék, és az igazgatónő megtiltotta, minden nap ellenőrizték a szobák állapotát a nevelők, este villanyoltás, szabályok szabályok szabályok. 4-en egy szobában, egy légtérben, magánélet semmi, összezárva emberekkel, miközben én csak egyedül akartam volna lenni egy kicsit a gondolataimmal meg az álmaimmal. Teljesen megnyomorították a kamasz éveimet, és a bezártság miatt semmiféle tapasztalatot nem szereztem arról, milyen másokkal lógni, eljárni, fiúkkal ismerkedni, olyan közösségben lenni, ahová oda is akarsz tartozni, nem pedig rádkényszerítik. Emiatt a 20-as éveim elején kb olyan fejlettségi szinten voltam, mint egy 16 éves, volt, hogy ezt ki is használták, megloptak stb. A szüzességem is egy házibuliban vesztettem el már csak azért, hogy velem is megtörténjen, holott mindig arról álmodtam, hogy majd kellemes körülmények között, és olyannal, akit szeretek és aki engem is szeret. De nem, huszonéves korom első felében féktelenül csak pótoltam és pótoltam a kihagyott éveket, ágyból ágyba, kocsmából kocsmába, anyámnak össze-vissza hazudoztam, az egyetemet letojtam, és rengeteget költöztem, vándoroltam előbb az albérletek között, aztán már a városok között is.

A mai napig nincs saját otthonom, pedig most is csak ugyanarra vágyom: egy zugra, ami az enyém, ahol mindenki békén hagy, és megállhatok végre, és a gondolataimmal lehetek, és eldönthetném, hogy akkor mihez is akarok kezdeni az életemmel? Leülni, és megfejteni, hogy ki is vagyok én? Nem látom az utam, csak menekülök, csapódom. A kapcsolataimban is. Most is egy lelki bántalmazó kapcsolatban élek, kényszerből, mert egyelőre nincs máshol laknom.

Hát ezt eredményezte, hogy a szüleim, főképp az anyám tulajdonképpen kivetettek a családi fészekből, mert vsalamiért nem akarták végigélni velem egy kamaszlány középiskolai éveit. Szorongás, megkésett lelki fejlődés, alkoholproblémák (már nem, szerencsére, de szerintem évekig lehetett volna rám mondani, hogy alkoholista voltam), és jövőnélküliség.

Természetesen, ha megpróbálom mindezt elmesélni, akkor hárítás van, sőt, visszafordítja rám, hogy én akartam abba az iskolába menni. (És azzal mi van, amikor kifejtettem, hogy már nem akarok ott lenni? Azt nem kellett volna meghallani?) Meg hogy ezek húsz évvel ezelőtti dolgok (valójában 22), és felejtsük már el. De nem tudom elfelejteni, tönkretette az életem. A mai napig álmodok azzal a rohadt kollégiummal, pedig már 13 éve bezárták, hálistennek. .