Mi volt a legértelmetlenebb, legkárosabb dolog, amit szüleitek tettek a megnevelésetekre (nem fizikai erőszak)?

Az is számít, amit NEM tettek meg?

Mert velem semmi olyasmi borzalom nem történt, amit ti írtok, viszont az elhanyagolást magas szinten űzték. Mintha nem is lennék. Simán b*sztak 2 méterre mellettem, mivel egy szobában aludtunk 4-en. Apám rendszeresen cigizett az ágyban tévézve, míg mi aludtunk. 10-11 éves koromtól már mindent magam intéztem. Fogorvoshoz is magamtól kezdtem el járni, mert már kirohadtak a fogaim. Volt egy nőgyógyászati problémám 14 évesen, oda is magamtól mentem.

Egyedül iratkoztam be középiskolába, mindent egyedül döntöttem el, persze nyilván rosszul. Senki nem tanított az élet dolgaira, egy-két tanár karolt fel.

Mindezt egy szoba-konyhás, közmű nélküli putriban.

19 évesen úgy költöztem el, hogy észre se vették. Szép lassan elhordtam a cuccaimat, egyre többet töltöttem az éjszakát a pasimnal. (aki azóta a férjem)

Nekem sincsenek barátaim, pedig intelligensnek, kedvesnek kreatívnak tartanak a munkahelyen. Mostanában lettek álmaim, olyan, mintha most nőttem volna fel, hiába önálló vagyok saját háztartással, gyerekkel 35 évesen.

Önbizalmam 0, önértékelésem zavaros.

1-2 perc késésért is keményen büntetett apám: kiválasztotta az aktuálisan kedvenc játékomat, és a szemem előtt törte össze kalapáccsal. Sokáig tettettem, hogy az akkorra már halott dédimtől örökölt gyönyörű porcelán szobrom teljesen hidegen hagy, csak azért, hogy rá ne jöjjön, hogy kb az a világ nekem. Rájött. A mai napig fel tudom idézni, hány darabra tört szét az első ütéstől. Porrá törte.

Állandóan úgy csináltunk, mintha nem lenne pénzünk, pedig mindig volt: nyaralni jártunk, kocsit vettünk, 13 éves koromban kertes házat vettünk. Ennek ellenére mindig annyi zsebpénzt kaptunk, ami éppen nem volt elég, hogy tanuljunk meg spórolni. Apám egyszer kikötötte a ledes villanykapcsolót, hogy ne világítson, mert azzal is áramot fogyaszt.

Olyan szegénységtudat alakult ki bennem, hogy annak ellenére, hogy mára kb mindenem megvan, folyamatosan azt érzem, hogy nincs elég semmire. Rettegek, hogy elfogy, a váratlan kiadások napokig emésztenek, pedig van rá. Felnőtt, dolgozó emberként nehezemre esik megajándékoznom magamat, mert kell a "vésztartalékba". Ennek köszönhető, hogy 40 éves korom előtt összehoztam egy 1/1-es lakástulajdont, cserébe aszkétaként éltem, élek. Nem tudok máshogy.

utóbbi komment az enyém is lehetne.

eléggé ambivalens módon anyám alsó tagozatban megmondta, hogy örülhetek, hogy ötös lett a dolgozat, amit elfelejtettem hogy lesz.

érdekes módon az alakult ki, hogy puszival büntetett. sokat gondolkozok azon, hogy másnál is volt-e ilyen. valahogy utáltam a közeledését, biztos mert apám meghalt és ő töltötte be a szerepét.

Zárójelben az elején megjegyzem, nagyon jó magaviseletű gyerek és kamasz voltam. Nem volt velem semmi különösebb probléma, nem lázadoztam, sosem ártottam másnak szántszándékkal, ha követtem is el hibát, az azért volt, mert én is emberből vagyok, mint mindenki. Ha visszanézek a gyerekkoromra, egy "na, itt bárkinél elszakadna a cérna" momentumot sem látok.

Anyám gyakran csinálta azt, főleg, amikor kicsi voltam, hogy ha megharagudott rám, szó nélkül elment otthonról órákra (vagy csak óráknak tűntek), rám zárta az ajtót, és egy telefonhívásra sem válaszolt (képzelhetitek, hogy halálra rémült gyerekként mennyiszer hívogattam ilyenkor).

Amikor anyám és apám szétmentek, elhitették, hogy az egésznek én vagyok az oka, és anyámmal azért költöztünk el egy másik városba, mert közelebb van az iskolám. Számomra semmi pozitív hozadéka nem volt az egésznek - kiszakadtam az addig megszokott közegemből, elkerültem egy sokkal nagyobb, teljesen idegen helyre, nem telt bele sok idő, míg apám is hátrahagyott - de valamiért elhittem a magyarázatot. A legtöbb gyerek azt hiszi, miatta válnak el a szülei. Én tudtam.

Kamaszkoromban rendszeresen előfordult olyan, hogy anyám addig ordibált velem és tört-zúzott-csapkodott dühében, amíg álomba nem sírtam magam, akár órákon keresztül. Mint említettem, jó magaviseletű kamasz voltam, általában olyanokon ment a vita, hogy 10 perccel később feküdtem le, mint ő azt eltervezte.

Ha dühös lett rám, kamaszkoromban mindenre az volt az automatikus válasza, hogy elveszi a számítógépet. Ez azért volt fájó pont, mert az osztályközösségem (nyolcosztályos gimi) is hasonlóan bántalmazó volt, kiskamaszként egyedül online voltak barátaim, és így gyakorlatilag nagyon hosszú ideig megvont bármilyen támogató emberi kapcsolattól is. Amikor pánikbeteg voltam, az is biztosan a számítógép miatt volt (véletlen sem miatta), akkor is elvette, pedig kicsit legalább tudta volna terelni a figyelmemet.

A házimunkával terrorizált még rengeteget. Ha szombat reggel 9-kor az ágyból kikelve nem az volt automatikusan az első gondolatom, hogy takarítsak ki, egész nap üvöltözött velem, és fenyegetőzött, hogy nem találkozhatok a barátaimmal, ha nem takarítok ki most azonnal. Ha 5 percnél kevesebb ideig porszívóztam a 15 négyzetméteres hálószobámat, akkor biztos összecsaptam. Ha segíteni akartam neki a házimunkában, akkor nem kell, majd megcsinálja ő, vagy le lettem szidva, hogy rosszul csinálom (persze a legelején, semmi tapasztalattal könnyű valamit elrontani), ha pedig nem jutott eszembe segíteni, akkor egyből el lettem hordva mindenféle haszontalan senkiházinak. Egy idő után úgy voltam vele, hogy oké, akkor ne alaptalanul szidjon, nem csinálok semmit. Felnőttként kellett megtanulnom a házimunka alapjait teljesen egyedül, egyetem mellett azért már picit nehéz volt. Nem véletlen, hogy normális helyeken szépen, fokozatosan vezetik be ebbe a fiatalokat.

Eszméletlen mód korlátoztak, anyám néha felhívta apámat, hogy jöjjön be a városba 20 km-ről, és hozzon el a tőlünk 8 percre, biztonságos környéken levő baráti találkozókról. Mindig hoztak-vittek mindenhova, szinte sehova sem mehettem önállóan. Szerintem sokat elárul arról, hogy ebből a helyzetből mennyire ki akartam szabadulni, hogy életem első önálló útja az USA-ba vezetett érettségi után... :D

Most a huszonéveim közepén vagyok, a helyzethez képest viszonylag ép, de rengeteg munka van benne. Ha egyszer lesz saját gyerekem, lesz mit visszafordítani...