Kitolódik az életkora a még mindig a szülőkkel élőknek, tehát egyre inkább nem lesz ciki ha 30 évesen még a szüleinknél lakunk?

28 éves koromig laktam otthon,senkinek nem voltam terhére,szerettem otthon élni,addig nem találtam meg azt a személyt akivel elképzeltem az életem. Egyedül meg nem akartam lakni.

Ciki vagy nem ciki? Kit érdekel...ki hogyan érzi jól magát,és nehogy már más véleménye legyen a döntő,h ki hogyan,hol boldog..

akárhány éves is az ember, ez nem számít szánalmasnak. a család sosem szánalmas. valaki így érzi jól magát, mások meg úgy.

kezdem unni ezt a "szánalmasozást"

és persze hogy kitolódik...ebben a világban nehéz saját lábra állni.

"Anyáink pedig 20 éves koruk körül születek 20 évvel ezelőtt." ez pedig általánosítás. az én édesanyám 30 éves korában szülte az első gyerekét (mikor már megvolt a kellő anyagi háttér), és 39 évesen a másodikat.

20. század eleje: Több generáció élt együtt. A család összetartozott.

Aztán divatba jött, hogy egy pár külön éljen, ezzel egyet is értek.

Én 24 vagyok, a szüleimmel élek. Nem érzem ezt szánalmasnak, jól megvagyunk.:) Persze, ha egyszer férjhez megyek szeretnék közös lakást.Jelenleg így érzem jól magam, nem szívesen élnék egyedül. Fősulin albérletes voltam,ott is többen voltunk. Én nem bírnám a magányt.

Szerintem nincs ilyen életkor, hogy "ettől szánalmas a szülőkkel élni". Én mostanság fogok összeköltözni a párommal, de ha még 40 évesen sem találtam volna meg az igazit (ha a szülőket nem zavarja), akkor még 40 évesen is velük élnék.

Attól, hogy valaki a szölőkkel él, ugyanúgy moshat, főzhet, takaríthat, beszállhat a költségekbe. Szóval az önállósodás (amit gondolom nemsokára többen is írni fognak), az nem az egyedülléttől függ.

Én 38 éves vagyok, a párom 29 és pár hónapja költöztem vissza. Mármint egy olyan házba, ami fele részben az enyém, fele részben a tesómé, de ő cserélt faterommal, tehát fater házában lakik a tesóm, fater itt a földszinten mi meg az emeleten. A két ház szomszéd és a nagyházban két teljesen elszeparált lakás található. Tehát inkább szomszádai vagyunk egymásnak.

Volt külön házam, de az összcsalád anyagi érdeke így kívánta. Meg az enyém is, mert rengetet megtakarítunk így.

Pár évre összehúzzuk magunkat aztán meglátjuk mit hoz a jövő...

(nézz meg egy pár mexikói szappanoperát! 3-4 generáció is együtt lakik a villákban, pedig nem csórók...)

18 évesen megpattantam otthonról, életem legjobb döntése volt. Három évig nyomorogtam vajas kenyéren, mert a fizetésem olyan számalmas volt, hogy éppen csak az albira-rezsire futotta belőle.

Aztán jött a nagy szerelem, és mikor összeköltöztünk, volt olyan lehetőség, hogy a párom szintén borzasztó fizetésével ketten nyomorgunk tovább, vagy odaköltözünk a szüleihez, és spórolunk lakásra. Ez ugye még a válság előtt volt, amikor még reális esélyt láttunk arra, hogy jó munkát fogunk kapni Magyarországon belül.

Aztán úgy esett, hogy négy éve élünk a szüleinél, az elköltözésre semmi, de semmi pénzünk nincs, pedig mindketten dolgozunk. Saját lakásunk majd akkor lesz, mikor a szülők kihalnak, kb. harminc év múlva. Ez van, ez a mai magyar valóság. Én megöröklöm egy összedőlőfélben lévő, komfort nélküli viskó felét, ő meg egy eladhatatlan polgári lakást egymagában.

Jelenleg arra spóriolunk, hogy megint kimenjünk külföldre munkát keresni. Egyszer már kimentünk, de a válság éppen akkor dühöngött a legjobban, így amint a munkaadók meghallották, hogy külföldiek vagyunk, ajtót mutattak. "A helyieket is el kell küldenünk, nemhogy még a külföldieket felvegyük" - ez volt az indok. Most talán szerencsénk lesz. Jövőre emélhetőleg sikerül...

Nem látok perspektívát ebben az országban: nevetségesnek tartom, hogy életerős, fiatal, szorgalmas embereket 70 000 forintokért dolgoztatnak, túlóráztatnak, megaláznak. Ja igen, és örüljek, hogy egyáltalán bejelentett (!) munkám van, így esélyt kapok arra, hogy nyugdíjaskoromban kinyomják a szemem annyi pénzzel nyugdíj címén, amint akkorra talán két kiló kenyeret lehet venni... Arra kényszerítenek, hogy 35 éves korod előtt ne válllalj gyereket, mert elveszted az állásod, aztán ha netán mégis szülsz, akkor biztos, hogy elkapáltad magad a munkaerőspiacon a gyerek tízéves koráig.

Úgyhogy ahhoz képest, hogy hét évvel ezelőtt még ultracikinek tartottam, ha az ember nem költözik el otthonról legkésőbb 20 éves koráig, ma sajnos én is ott tartok, hogy lehet, 30 évesen is a szülők és nagyszülők nyakán fogunk élni. Nem érzem ezt cikinek: köszönjük, politikusok, köszönjük, bankárok, köszönjük, brókerek. Szívem szerint az összes bankot felrobbantanám.

Bocs, hogy hosszú lett...

Szerintem nem az a ciki, ha valaki a szüleinél lakik hanem az, ha valakit a szülei tartanak el. Ez óriási különbség! Én úgy gondolom, hogy 25-27 éves kor felett már el kell tudnia tartani magát egy felnőtt embernek. Aki erre ennyi idősen nem képes, azzal komoly gondok vannak. Jobban mondva a szülővel inkább, hiszen az önállóságra a szülőnek kell nevelni a gyerekét.

A szánalmas egyedül az, ha valaki 30 évesen még mindig a szülőtől várja a zsebpénzt és az új ruhákat mert nem hajlandó sem dolgozni, sem tanulni. Azaz, nem is próbál függetlenedni a szülőktől.