Miért papol nekem az önálló életről, miközben neki minden a mamájától van?

Mostohatestvérem nagyszülei anno a kommunizmus végén eléggé megszedték magukat úgymond, miután a tatája elhunyt, a mamája vitte tovább az egész vállalkozást, földekkel kapcsolatos dolgokat.

Ő is dolgozik, de azt hiszem 300 ezer körül kereshet, szóval nem abból vett magának 20 évesen lakást és autót, meg most, hogy férjhez megy, a mama vett nekik kertes házat is. Nemrég elvált a mostohatestvérem anyukája a férjétől, akkor is a mamának lett szólva, hogy költözne onnan (a lánya) és vegyen neki egy házat.

Semmi gond nincs ezzel, mert az ember támogatja a gyerekét, unokáját és ha neki ez nem nagy kiadás (mert nem az), akkor inkább ez, minthogy eladósítsák magukat.

Ennek ellenére a mostohatestvérem mindig "elővesz" úgymond, ha veszek magamnak valamit vagy utazom és számonkér kb. hogy miért költöm el a pénzt. Vagy tavasszal is megkaptam az első autómat, mikor látta először, annyit mondott, hogy hát gondolja nem én dolgoztam meg érte... Mikor ő úgy kapott kocsit, hogy még jogsija sem volt, nem azt firtattam, hogy honnan volt 9 milliója 20 évesen, fél év munka után, hanem örültem vele és szurkoltam, hogy minél hamarabb sikerüljön neki a forgalmi.

Folyamatosan azt hallgatom, hogy ő mennyi mindent elért, de közben ha nincs a nagyija, sehol nem lenne. És nem azzal van a baj, hogy valaki segíti, hanem hogy úgy állítja be az egészet, hogy ezekért ő dolgozott meg.

Nagyon bánt, mert sokszor ha valami sikerélmény ér vagy pl. most is tervben van, hogy lakást vásárolunk nekem, nem is akarom inkább mondani neki, mert tudom, hogy úgyis beleköt, kapok pár gonosz, lenéző beszólást és elkezdi magát fényezni.

Miért ilyen?

Szerintetek ha régen jóban voltunk, érdemes erről beszélnem vele, vagy így évek után már felesleges?