Kisbaba és nagyszülő probléma. Mit tegyek, hogy megoldjuk a helyzetet (vita nélkül lehetőleg)?

Mintha anyámat írtad volna le. Ugyanezt csinálta 7-8 hónapig, egyszerűen nem lehetett leállítani, minden egyes alkalommal okoskodott valami bődületes baromságot, és engem szaranyázott akárhányszor talalkoztunk. Simán megmondtam neki mindenre hogy felejtse el, nem úgy lesz ahogy mondja. Varatlanul meg ne állítson be, mert nem fogom beengedni akkor sem ha itthon vagyunk.

Szerencsére sokszor megsértődött, és elviharzott, és volt hogy tényleg nem engedtem be. (Blwztünk mi is hat hónap kizárólagos szoptatás után, ne tudd meg hogy kiborult mikor megtudta hogy nem adok neki három hónaposan tejbe áztatott babapiskótát) Abba nem hagyta, de azt elérte hogy a gyereket 1 éves koráig egy pillanatra sem hagytam magára vele. Majd 2 éves koráig se, miután láttam hogy mialatt kimentem wcre, kifejezett kérésem ellenére elkezdte a szájába tömni a gyereknek az amúgy mellesleg ehetetlen sütit, merthogy vékony, és ennie kell. Arra jöttem vissza, hogy ordít, mert lefogta, úgy akarta megtömni. Nyilván azonnal hazamentünk.

Most majdnem 3 éves, kezd szerencsére ritkulni hogy mibe lehet beleszólogatni, látni is csak havonta egyszer látom fél órára. Nekem bőven sok, ő meg csinál két fényképet, és inkább másoknak bizonygatja hogy mintanagymama.

Mondd meg te is neki, vagy a férjed, hogy nem úgy lesz, ne erőlködjön. Majd hozzászokik. Ti vagytok a gyerek szülei, ezt vegye tudomásul. És kezeld fenntartással azért ha kettesben hagyod vele, az ilyen típus úgyis a maga igaza szerint fog titokban cselekedni.

Fúj a hideg is rázott mikor elolvastam.

Nekünk tavaly született kisfiunk és sajnos párocskám azt gondolta, hogy milyen jó ötlet, hogy odaköltözünk a 78 éves boszorkány anyjához.

Akkor is tudtam, hogy ezt nem akarom, de zsarolt különféle dolgokkal, így muszáj volt belemennem. Ott kezdődött nekem a földi pokol.

Alig jöttünk haza a kórházból, már tette a rosszindulatú megjegyzést a baba takarójára, hogy "ez miért nincs kivasalva"? Azonnal sírva fakadtam és elvonultam.. Utána is mindig talált alkalmat, hogy sértegessen, beszóljon valami miatt. Azt gondolta, hogy majd ő neveli az én gyerekemet, simán kikapkodta szó nélkül az ágyából, az se érdekelte, hogy éppen alszik. Kopogás nélkül járkált be a szobánkba (nem is értem hogy veszi a bátorságot?), mikor szólva lett neki, vérig sértődött mindenen. Semmit nem tartott tiszteletben amit kértem, folyamatosan be kellett (volna) számolnom, hogy mikor megyek el, kivel és mikor megyek vissza. Mintha bármi köze is lett volna hozzá. Cigarettás kézzel nyúlt a babához, meg bent füstölgött állandóan a konyhában... Ahh borzalmas volt, öngyilkos akartam akkor lenni. Pedig van már 2 lányom (ők is gyűlölik mert velük is büdös paraszt volt), náluk egyáltalán nem voltam depressziós, ez a boszorkány meg elérte, hogy az legyek és majdnem megöltem magam. Persze párom nem hitte el nagyon sokáig, hogy mi megy, olyan a munkája, hogy alig van otthon (csak hétvégén), hiába sírtam neki, hogy nem bírom tovább. Aztán végül megunta és mondta, hogy keressek akkor albérletet. Az volt a szerencse, hogy hamar találtam gyerekekkel, így csak 3 és fél hónapot kellett eltölteni abban pokolban. Nagyon nehezen lettem túl rajta, még most sem sikerült igazán, pedig emiatt járok pszichológushoz, tiszta szívből gyűlölöm azt a némbert. Párom persze védi, pedig nagyon jól tudja, hogy senki nem bírja elviselni, mindenki összeveszik vele, nem véletlenül van egyedül. Szerencsére azóta sem láttam, egyáltalán nem beszélünk, látni sem akarom soha a büdös életbe. Még az esküvőt is lemondtam, mert párom ragaszkodik hozzá, hogy ott legyen a boszi, én viszont megmondtam, hogy akkor inkább ne legyen esküvő, mert egy percig nem akarom látni se.

Ja a gyereknek soha nem vett, nem adott semmit. De szó szerint semmit. Párom öccsének a felesége is ezt mondta, hogy az ő fiának (másik unoka, aki már felnőtt) se adott soha semmit. Gusztustalanok az ilyen emberek..