A váláson kívül van más kiút?

A férjemnek 5 testvére van, és ő a legfiatalabb. Az anyjuk egyedül nevelte őket és mikor a párom 12éves volt anyuka lebetegedett és munkaképtelenné vált. Szerencsére ekkor az idősebb fivérek már dolgoztak és ők vették át a kenyérkereső szerepet. A páromnak így nem kellett idejekorán dolgoznia és koncentrálhatott a tanulásra. Ő vitte a legtöbbre a családban, jó munkahelye van és jól keres, de mind hiába, mert keresetét feléli a családja. Hiába dolgozik szegény havi 300órát, alig van látszatja. Anyukának soha nem volt rendes munkája, csak napszámos volt, így nyugdíja sincs és most velünk él, mi tartjuk el. A testvérei mind folytatták a családi tradíciót és mindnek háromnál több gyereke van. A nővérét elhagyta az élettársa 4gyerekkel, nem volt hová mennie így befogadtuk. Tehát összesen nyolcan élünk egy háromszobás házban és ebből csak hárman dolgozunk. Komolyan, úgy élünk mint a cigányok egy gettóban pedig mindkettőnknek jó munkája van, de nem tudunk semerre sem haladni, mert visszatart a család. Én már hamarosan 30éves leszek, de a saját gyerek szóba sem jöhet, mert eleve el sem férnénk. Lehet önző vagyok, de nekem már elegem van ebből, szeretném végre a saját életemet élni és a saját családot teremteni, de mindez lehetetlen amíg a nyakunkon van a férjem pereputtya. Talán depresszióba estem, már semmiben sem lelem örömöm, dolgozni sem szeretek mert csak azt tapasztalom, hogy hiába minden erőfeszítésem, attól nem jutok előrébb mert visszatart a család. Sokat veszekedtem a párommal, de mindig csak azt hajtogatja, hogy legyünk türelmesek és a nővére hamarosan talpra áll, akkor majd koncentrálhatunk magunkra. Anyuka 8éve él velünk és nincs is rá esély, hogy elmenjen, a nővére pedig 3 éve. Legszebb éveim arra mentek, hogy ingyenélőket istápoljak és ki tudja mikor lesz ennek vége.