Miért mennek tönkre ilyen hamar a házasságok, ha van gyerek vagy még csak terhes az anya?

Mert nagyon sok nő már a terhessége alatt elvárja,hogy hímes tojásként kezelje a párja,és legyen hálás neki,amiért hajlandó gyereket szülni! Amikor a baba megvan,akkor kizárólag vele törődik. Éjjel-nappal szoptatja,ha felsír,már felveszi,egész nap hordozza. Semmi másról nem tud beszélni,csak a gyerekről. A párja örülhet,ha a háztartást elvégzi a neje,de egy fárasztó munkanap után otthon nem tud pihenni. A nő pedig az állandó gyerekdajkálástól,nem alvástól fáradt,rosszkedvű és mindenért a férjet hibáztatja. Ahelyett,hogy a kicsit ésszel,okosan nevelné,este pedig a párjával foglalkozna,közös programokat csinálnának, felnevel egy hisztis gyereket.( Ráfogva,hogy éppen szeparációs szorongás). Ezt csak nagyon kevés férfi tudja (jogosan) tolerálni. Ha nincs nyugodt otthona,akkor nem érzi jól magát benne.

Arra pedig a nő nem veszi a fáradtságot,hogy megpróbálja a házasságát megmenteni. Divat azt mondani - és ajánlani is-,hogy válj el,és neveld egyedül a gyereked!

Ami a gyerek felnőtt korában további bajok forrása! (Anyuci gyereke, legyél hálás anyádnak,amiért felnevelt stb.)

Legalábbis a környezetemben sok példát látok erre.

Azért ez nem teljesen igy van,nem mindenki vállal felelőtlenül babát csak azért h a pasit megtartsa,aki meg igen azt csak sajnálni tudom.

Mi terveztünk akartunk babát is esküvőt is,de ugye a baba felelősség,több pénz és a kezdő szülők ebből eleinte mit sem sejtenek,csak akkor lesnek,mint mi is,amikor a nyakadba szakad.

Feszültek vagyunk,kialvatlanok és nem könnyű,de próbáljuk megoldani.Köztünk is sokszor elhangzik sajna a válás,de próbálunk alaklmazkodni.

Én is sokat gondolkodtam már ezen, sőt, még anno egy kérdést is feltettem a témában, aminek a vége az lett, hogy kisgyerekes anyák elkezdtek anyázni, amiért "beleszólok az ő életükbe". Ja, kérem... :P

Szerintem is irtó sok a felelőtlen ember, a "félgyerek" és az ábrándos lelkű, nulla élettapasztalattal rendelkező, de magát okosnak gondoló szerencsétlen. Igen, leginkább nőkre gondolok, pedig én is nő vagyok. Mégis ez a véleményem...

Mert ugye ott van, hogy valaki kitalálja 16-20 évesen, hogy számára az egyetlen boldogság az, ha gyereket szül a szülei nyakára, de általában egy nála legalább tíz évvel idősebb pasitól. Ők szokták itt a legjobban oltogatni az embereket, merthogy "ők érettebbek a koruknál", "biztos kapcsolatban élnek" - na persze -, és "ők képtelenek lennének megölni egy gyereket". Na ja. Megölni képtelenek, nyomorban, apa nélkül felnevelni viszont képesek. Fura egy gondolkodásmód...

Aztán ott van a "tabletta mellett / kilyukadt óvszer miatt estem teherbe"-típusú csajok, akik szintén tizen- vagy huszonéveik elején járnak. Persze, persze, ők nem hibásak abban, hogy elfelejtettek védekezni, kenjük rá a tablettára, a pasi meg van fogva egy életre. Vagy legalábbis ők így gondolják... Aztán pofára esnek.

Vannak a "de hát a párom is akarta a babát, aztán most mégis itthagyott terhesen"-típusú nők. Ők általában már inkább nők, nemtinip*csák, huszonéveik közepén-végén járnak. Egyszerűen addig rágják a pasi fülét (vagy felejtik el bevenni a tablettát, csak úgy mellékesen), amíg a szerencsétlen pasi meg nem barátkozik azzal, hogy apa lesz. Vagy legalábbis megpróbál jó képet vágni hozzá, ha már egyszer a nő ellentmondást nem tűrőenkijelenti, hogy "én akár egyedül is felnevelem". Ezeknek a nőknek csak sejtdonor kell, de sajnos ezt a legtöbbje nem vallja be. A pasi viszont érzi, hogy csőbe húzták, és lelécel. Ekkor pedig mindenki őt teszi felelőssé...

Vannak a "harmincon túl vagyok, minden vágyam egy gyerek"-típusú anyukák, akik sokszor beletartoznak az előző típusba is, de ők legalább már vannak olyan őszinték, hogy nem kenik a hatástalan tablettára a dolgot, és huszonéves társaikkal ellentétben ők képesek is felnevelni a gyereket egyedül.

Aztán vannak esetek, mikor a pasi rontja el. Mert mondjuk tényleg akarta a gyereket, aztán nem tud vele mit kezdeni. A terhesség alatt nincs annyi szex = a pasi rájön, hogy ez nem akkora buli amúgy... A szülés után hat hétig megintcsak nincs szex: itt az történik, hogy a pasi vagy belátja, hogy ez egy ideiglenes helyzet, vagy szemétláda módon félreqúr. Aztán ez vagy kiderül, vagy nem.

Van olyan pasi, aki a szexhiányt még nagyjából elviseli, csak a gyerek idegesíti. Éjszaka is bömböl, többe kerül, mint amennyit terveztek (mert egy gyerek MINDIG többe kerül, mint amit a rózsaszín csipkés babakelengyével álmodó anyukák képzelnek), a nő nem figyel rá... Két választás van: vagy félreqúr, vagy megpróbál jó képet vágni, és elkezd színészkedni...

Ami az igazi baj, az az, hogy nagyon kevesen vannak tisztában azzal, hogy a kapcsolatuk éppen milyen szakaszában járnak, és hogy mikor és milyen alapokra érdemes gyereket válllalni. A nőket elborítja a rózsaszín köd, és nem vesznek tudomást a világról (példa pár nappal ezelőttről az a kislány, aki 20 évesen, két hónapos kapcsolatból teherbe esett, a gyerek apját kirúgta, és kitalálta, hogy annak ellenére, hogy semmilyen jövedelme nincs, nem is volt, nem is lesz, plusz a szülei feje fölül éppen most árverezték el a házat, azért ő mégiscsak megszülné azt a gyereket, hogy a szülők még nagyobb anyagi lehetetlenségbe kerüljenek. Apukától persze nem várja el a gyerektartást, mert ő "nem szorul rá. És szent meggyőződése, hogy ő igenis jó anya lesz, és mindent megad majd a gyerekének. Aha...)

Amíg ennyi gyerekesen gondolkodó látszatfelnőtt lesz a világban, a gyakori is tele lesz "két hónapos babával válni akarok, de nem tudok hová menni"-típusú kérdésekkel.

Szerintem az az egyik ok, hogy mikor megszületik a gyerek, akkor a nők nem úgy gondolják, hogy NEKÜNK gyerekünk lett, hanem úgy, hogy NEKEM "babóm" lett.

Mama+baba egy személy lesz, folyton gügyög, apa meg kit érdekel. Ráadásul egyszerűen képtelenek belátni a nők, hogy egy férfi a szoptatáson kívűl MINDENT meg tud adni a gyereknek, ugyanúgy, mint ők. Csak akkor már nem érzik magukat pótolhatatlannak.

23/L

40 évesen, elváltan az a véleményem, hogy a mi generációnk volt az a "köztes" állapot, azután, hogy anyáink életük végéig tűrték a megaláztatást. Mi 10-15-20 évet tűrtünk, és itt vagyunk kiégve. A mostaniaknak legalább van annyi esze, (és ezt komolyan mondom), hogy nem tűrik el. Lépnek, ha rájönnek, hogy ebből semmi jó nem származhat hosszútávon. Huszonévesen, akár 1-2 kisgyerekkel is találhatnak még új, normális partnert, akivel boldogok lehetnek.

Utólag azt mondom, bárcsak akkor váltam volna el, amikor rájöttem hogy ez így nem fog menni. Nem kellett volna még tűrnöm 15 évet, és reménykedni, hátha rendbe jön minden egyszer. Érdemes volt? Előbb-utóbb úgyis válás lesz a vége, ha már rájövünk, hogy nem stimmel valami.

Hülyeségnek tartom, hogy sokan próbálják megmenteni az olyan házasságukat, amibe a nőt semmibe veszik, már az elején megcsalják, megalázzák.

Ennek ellenére házasság parti vagyok, de nem olyannal, aki a nőket semmibe veszi. Hiszem hogy van normális férfi. 40évesen az esélyem a 0-val egyenlő, hogy ilyent találjak, de huszonévesen még nem késő.