Más családja is ilyen?

Úgy érzem, a mi családunk olyan, mintha egy kis falu lennénk, ami pletykál, rosszakat mond a másikról. Alig beszélünk így direktbe egymással, általában rövid 2 emberes beszélgetéseink vannak. Viszont! Ha én vagy öcsém jelen vagyunk egy ilyen 2 emberes társalgásnál, apa minket használ "fülnek" és, mikor legközelebb egymásba futunk megkérdezi, miről volt szó. Amikor anyával beszélek, azt is kihallgatja, de nagyon béna a multitaskban és mindig félreért valamit, amit aztán ő "nagy igazságként" fog fel és próbál meggyőzni engem, hogy én vagyok a hülye.

Középső gyerek vagyok és mindenki nekem panaszkodik: anya, hogy apa nem száll be eléggé az anyagiakba és, hogy mi volt a munkahelyén, mivel idegelte fel a barátja, munkája, nővére. Apa folyton lekérdez, néha random rám támad ilyen konspirációs teóriákkal, ha hall egy szót, gyakran ignoráns viccet csinál belőle, illetve keveri a melegeket a transzneműekkel és ez engem biszexként eléggé zavarni tud, meg nagyon lenézi a nőket, velem kedves, de nem ismer rendesen, rá akart venni már olyan ajándékokra, amit elvileg én választhatok ki, de nem örültem neki, erre mondja, hogy "tízezer fölött a felét te fizeted", kerestem olcsóbb, jobb alternatívát, de nem akarta egyből elfogadni, mondja: keressek tovább (jelezvén ezzel, hogy neki nem tetszik az ötlet). Telebeszéli a fejem és pletykál. Anya meg persze mérges, hogy, ha valamiről beszélünk, miért mondom el apának én meg: "magamtól nem szoktam nagyon beszélni neki semmiről, de megkérdezett, te meg nem mondtad, hogy titok, plusz kb minden nap látjátok egymást, azt hittem ti is szoktatok néha kommunikálni". Állandóan önhibáztat, nem lehet kibillenteni egyből, de állandóan a "mentalitásom rossz felét" játssza. Pl.: "Úristen, Pest, nem félsz?" "Kíváncsi vagyok milyen lesz a jövőd..." "Itt akarsz poshadni örökké" "Mit csináltál ma? Nem voltál lent? Voltál kint? Ennyit csináltál csak, nem unatkozol?" "Mi van az xy-nal és az xx-el? Beszéltek? Miért nem?" meg Messengeren is annyi írásjelet használ minden kérdő és felkiáltó meg "kérdő-felkiáltó" mondat után, hogy esküszöm megijedek tőle. Ezen kívül rengeteg az ilyen "ok" reakciója, ami nekem olyan, mintha így mindent leszarna, pedig tudom, hogy kb ő az utolsó ember a világon, aki leszarna bármit is, hiába szereti az ellenkezőjét állítani.

Öcsém a sulis dolgait beszéli ki nekem állandóan meg csupa fiús dolgokat, ismerősöket, politikát amit nem bánok annyira, de azt igen, hogy naponta 4* rám nyit (miután hazajön, valamikor este, miután apa elmegy aludni meg 1-2 órával később, mikor én a ház csendjét élvezem és néhány fölösleges pótcselekvés után nyugovóra akarnék térni). Nagyon szeretem őt és ő a kedvenc családtagom, de valahogy mostanában borzasztóan idegesít. És nem olvassa a jeleimet, hogy "figyi engem ez most baromira nem érdekel". Nővérem meg zaklat: főzök és közben pasikról dumál, folyton kérdezget, apámat beszéli ki, anyámat beszéli ki, öcsémet beszéli ki, szid mindenkit a családból, az én lelkembe gázol bele azzal, hogy olyan témákat hoz fel, amikről nem vagyok komfortos beszélni. Pl ilyen régi szerelmeket, barátokat, hogy miért van vége/romlott meg a viszony. És mindig mondom, hogy én erről nem szeretnék beszélni, ha nem fogadja el, akkor 2-3 rövid mondatban összefoglalom és sosem az van, hogy "kettőn áll a vásár, te is sérültél, jó, hogy vége van", hanem, hogy: "hát igen, ezt elég jól elb@$ztad, nem is értem, mit gondoltál. Megérdemelted, ami történt veled, ha ezt és azt csináltad volna, akkor nem jártál volna így" kiforgatja minden mondatom (hétköznapi beszélgetéseknél is), szidja az egész társadalmat, ha valamiben nem értünk egyet, sosem tudjuk nyugodtan megbeszélni, mert mikor én dobnám a témát, ő még harcoskodik, mikor ő szól be nekem, én kapom fel a vizet és kezdek el vele kiabálni. Olyat is mondott nekem még bőven gyászidőszakban (bár néha azt érzem még most is abban vagyok, még nincs egy éve, hogy meghalt), hogy "Nekem már mondogatta, hogy meg akar halni. Azt érezte, nem szeretitek. A túlvilágra vágyott, mert ott szeretik"-mondja ezt ő, miközben nekem és anyukámnak volt a legszorosabb viszonyom a halottal és nem értem, miért mondaná ezt pont a nővéremnek, akiről tudja, hogy szeret rosszindulatúan feszültséget gerjeszteni. Én tényleg azt éreztem, szeretem és kedves, jó, tiszteletteljes voltam, igaz, nem tudom a szeretetem mennyire mutattam ki, de tényleg, hetente többször fél óra-órákat beszélgettem vele, ha segítséget kért, segítettem, mielőtt kórházba került, minden nap bementem hozzá beszélgetni, utolsó előtti nap hallgattam, ahogy a gyermekkoráról beszél nekem és alig tudtam visszatartani a sírást, mert többször hallottam, hogy ez a halál előszele. Meg is kérdezte, miért nézek ilyen ijedten, mondtam neki, hogy "semmi baj, folytasd" hallgattam és kérdeztem, kb 1 órán át egyedül. Aznap ennyit bírtam. Ekkor érettségiztem, kicsit nyomás alatt voltam, bár tudtam, hogy sikerül, mert egész okos vagyok, de minden tesztet úgy írtam meg, hogy a fejemben a szinonímák, egyenletek és összefüggések közt ott derengett, hogy "vajon él-e még mire hazaérek?" utolsó nap már úgy mentem be, hogy éreztem, baj van, de mivel a kedvenc tárgyam, gondoltam "á, ez csak rossz előérzet, nincs itt semmi gond", de mikor befejeztem legjobb tudásom szerint, elkapott ilyen melankólia, majd anya hangja ezt a rossz érzést fokozta, aztán mikor megtudtam a hírt, az eléggé a padlóra küldött. Hónapokig úgy csináltam mindent, mintha élne és vártam, hogy bejöjjön az ajtón és beszéljen hozzám vagy én átmenjek hozzá mondjuk diót darálni vagy csak szimplán beszélgetni, míg a csokisdobozból kiszedett édességet majszolom. De már nincs többé köztünk és én mégis, ha írok róla, mindig elsírom magam és ritkán (havi 2-3) elfelejtem, hogy halott még mindig és úgy beszélek róla magamban, mintha még élne.

Bocsánat a gyász szekcióért, de nem érzem azt, hogy nem szerettem volna. Úgy érzem, ezzel csak belém akart rúgni ott, ahol legjobban fáj. Anyámra is mondta már nem egyszer, hogy nem jó anya és rengetegszer kiabálva, vagdalkozva beszéltek egymással. Egyszer megfenyegettem őket, hogy, ha továbbra is ezt csinálják a hétvége minden napján, amikor itthon vagyok, akkor havonta járok majd csak haza. Nem érdekel, ha éhezem, ha koszos lesz a ruhám, ebbe, én nem vagyok hajlandó hazajönni.

Ezek ekkor elmúltak, s most lekopogom, hetek óta nem voltak, de ez mindig ilyen vihar előtti csend, ha hosszú ideig nincs semmi, utána jön majd csövestül és megint hallgathatom. Nagyon rossz, mert párhuzamosan alattam csinálják, ezért 100-as hangerővel hallgatok olyankor videót, de gyakran az sem elég. Volt, hogy átmentem tesóm szobájába sírva, mert olyan dolgokat vágtak egymáshoz (vagy hozzám, ha épp belekevertem magam), hogy azt nem tudtam elviselni.

Viszont, ezt, hogy így leírtam, kicsit bűnösnek érzem magam, mert a családtagjaim szeretnek, viszont haszontalannak, bénának és alulfejlettnek érzem magam közöttük. Olyannak, akinek a véleményére kevésbé adnak és kevésbé vagyok érdekes, mint ők. Az egyetlen, amire szerintem jó vagyok, az, hogy én legyek a családom "új legkedvesebb tagja, akihez mindenki fordul az összes dolgával"-ami ebben a formában persze nem igaz. Nővérem anyához beszél főleg, anya 3 embernek beszéli ki magát, öcsém mindenkinek is, apa meg hozzám és öcsémhez beszél, nővérem meg hozzám és anyához, de belekötés/rövid válaszok szintjén másokhoz is. Szóval, bár lehet, nem mindenkinek én vagyok a legfőbb bizalmasa, mindenki rám önt mindent.

Én pedig úgy érzem, hogy apával sose tudtam beszélni, nővéremmel nem olyan a viszonyunk, öcsémmel valahogy mostanában lett nehezebb beszélgetni, mert, ha elkezdek neki mondani valamit, gyakran nem reagál semmit, csak félbeszakít. Anya pedig próbál velem beszélni, de hacsak nem autóban ülünk vagy erdőben vagyunk, mindig valami más köti le közben, miközben én addig kikapcsolom a laptopom, telefonom és nem csinálok semmit, ami megzavarhatna a figyelésben.

Szóval kicsit így elveszve érzem magam egy ideje. Régen is ez volt, de mióta jött a válás, majd jött ez a halál, valahogy még inkább.