Albérletkérdés családtaggal kapcsolatban? Hogy kérdezzünk rá finoman?

Azért írtam, hogy mindegy, mert nagyon hosszú a sztori. Nem akartam itt részletezni.

Nem lett a miénk, a ház 1/1 a férjem apja nevén van.

Hülyék voltunk, nem kértünk számlát semmiről, ismerőseik csinálták. De nem is gondoltuk, hogy pokol lesz az ottani életünk, mert anyós mindenbe belekontárkodik majd. Előtte nagyon normális volt, velem is.

Olyanok voltak, hogy pl. televásároltuk a hűtőt, erre elkezdte kidobálni a még bontatlan tejfölt, joghurtokat, mert hogy ő azokat nem szereti és foglalják a helyet. Ugyanezt megcsinálta a tisztítószerekkel is, mert ő ecettel takarít. Vagy megbeszéltük, hogy akkor a rezsit felezzük, oda is adtuk minden hónapban. De hogy neki az úgy egyszerűbb lenne, ha a párom az egész fizetését odaadná neki és ha nekünk kell valami, majd ő ad rá pénzt...

Vagy pl. én nem szerettem, ahogy főzött, mert minden úszott a zsírban, olajban. Mindent kétszer kirántott minimum, a konyhában nem tudom, miért, de folyamatosan hagymaszag volt. Ezért én főztem magunknak külön, a férjem is jobban ette azt, apósom sunyiban tankolt fel belőle. Anyósomnak ez nem tetszett, pedig mindig kérdeztem, hogy ő tervez-e főzni, felajánlottam, hogy hétköznap főzök nagyobb adagokat, ő ne fáradjon. Erre volt olyan, hogy fogta és a még forrásban lévő levest kiöntötte az udvarra, mert hogy neki kellett szabad hely a tűzhelyen. Vagy a bepácolt, fűszeres húst odaadta a kutyáknak.

Gyerekekkel ugyanez.

Megbeszéltük ugye, hogy a fenti rész a miénk, és hogy nem lesz feljárkálás részükről csak úgy naponta 20-szor. De fent nekünk volt mindenünk konyhán kívül, szóval lent nem is voltunk sokat. Anyósom folyamatosan fent volt, miután megszültem és útban volt. Nem segített semmit, csak felébresztette a gyereket, miután nagy nehezen elaltattam és utána hozta nekem, hogy sír a baba. Vagy este már aludt a lányunk, anyósom becsörtetett a babaszobába, hogy kitereget, mert a lenti szárítón már nincs hely és azoknak holnapra meg kell száradniuk. Később ha valamit nem engedtem a gyerekeknek, ő előttük kért számon, hogy ugyan miért nem. Ha vettünk nekik valamit, tényleg pár ezres kiadással járó dolgokat, mondjuk egy motort, vagy babát, akármit, akkor ment a károgás, hogy minek, játsszon azzal, ami van (nem halmozzuk el őket a mai napig sem, vigyáznak a játékaikra).

Többször merült fel az évek alatt a költözés gondolata, olyankor mindig ment a sírás, hogy mi lesz velük ott egyedül, hát ezért lett megcsináltatva felső rész, ezért lettek a bútorok vásárolva?! Meg hogy a két kicsit se fogják így látni már, mi lesz majd így. Nagyon sokáig ez tartott vissza, meg az ígérgetés, hogy majd változtat ő is, sajnálja... De ez egyre csak rosszabb lett, én állítom, hogy kezdődő demenciája van az anyósomnak (szüleinek is az volt).

Apósommal nem volt baj soha, ő otthon olyan, mint egy csendes mackó. Kijár a kertbe, bütyköl a garázsban, otthon bevonul a szobájába olvasni, tévézni. Mikor költöztünk és látták, hogy ez végleges elhatározás, akkor ő felvetette azt is, hogy akkor egy kisebb lakásra valót kapnánk, vagy legalább azt a pénzt vissza, amit anno a házra elköltöttünk. Anyósomra ordító roham jött rá, hogy nem ment tán el az apósom esze, felnőttek vagyunk, ha menni akarunk, menjünk, de tőlük ne várjunk el semmit. Meg hogy ha egy forintot mer nekünk adni, akkor költözzön ő is velünk, mert annyit is ér.