Hogyan lehet túllépni ezen, ha felnőttként rádöbben az ember, mennyire elrontották a szülei az életét?

Nem hinném, hogy ez ennyire determinált, egyébként abba nem gondolsz bele, hogy olyan ember, aki mindig csak a negatívumokat látta a világban és támogatást várna, a válaszod olvasásakor nem támogatást kap? Tehát a "úgyse fog sikerülni", "megmondták mások is" stb és a végén még nem csinálja meg, nem méreti meg magát, nem tanul tovább, mert "más tapasztalatból is azt mondta, hogy"... stb.

Sose tudja meg: mi lett volna, ha mer lépni.

#12

Ha valakit napi szinten vernek a szülei,az bizony nem normális!

És,igen is lehet vele olyat okozni,ami miatt már nem lesz belőle normális ember.

Genetika is részben,de a környezeti hatások is számítanak.

Az én szüleim pl,szorongóak.Mindketten elkezdtek inni,ma már elviselhetetlenek.

Nem tudok idegen helyen wc-re menni,annyira szorongok emberek társaságában.

Ez lehet genetika,lehet trauma is.

De akkor sem tudok normál életet élni.

Ez óvodás korom óta van,és bár még nem vagyok annyi idős,mint a kérdező hasonló életutam van nekem is.

Én is jártam egyetemre,de teljesen feleslegesen.

Mindenki másképp dolgozza fel az ilyeneket, képesek maradandó nyomot hagyni a napi szintű alázások, a "úgyse vagy képes semmire, megmondtuk"-típusú undorító beszólások is.

Valaki azt írta:

"Az állásinterjúkon tudják hogyan kell kiszűrni az ilyen embereket,milyen kérdéseket kell feltenni."

Jah persze, a közösség számára káros embereket (felfelé nyal, lefelé tapos, oldalra könyököl), meg a másokat fúrkálókat se tudják kiszűrni...

Én az ilyen, fentebb leírt, közösségre károsakat nevezném sérülteknek.

#15

Vezető beosztásra pontosan a szociálisan érzéketlen emberek jók.

Legalábbis a többség ezt gondolja.

De,csak egy gyárban is a sorvezető általában egy nem túl szimpatikus ember.

Most van valami köze bőrét bajod vagy csak panaszkodsz mert konkrét bajod nincs le írva

Az Meg hogy szar gyerekorod volt elég sok embernek az volt ,nekem is még sem írok ki kérdést hogy litániát írják róla .

Pszichológus/pszichiáter/pszichoterápia, illetve ha nagyon-nagyon szükséges, gyógyszerek, ezen kívül rengeteg önismeret, érdemes önismereti, pszichológiai könyveket olvasni, nekem sokat segítettek.

Tudom, miről beszélsz, én is átéltem. Nem akarok távdiagnosztizálni, de apám pedofil, illetve egy nárcisztikus, mérgező ember, anyám depressziós és teljesen idegbeteg ember volt gyerekkoromban, folyamatos volt nálunk is a lelki terror, a gyermek felnőtt szerepbe helyezése. Egész gyermekkorom azzal telt, hogy próbáltam túlélni. Amint lehetett, elmenekültem otthonról és amint biztonságban éreztem magam, úgymond, jöttek a gondok: extra szorongás, pánikrohamok, deperszonalizáció, a mai napig küzdök velük. Megjártam néhány pszichológust, egyik sem segített, de eddig nem kerestem újabbat: próbálok magamon segíteni, és ha úgy érzem, nem bírom, elmegyek szakemberhez. Szerintem a gyógyulás első fázisa, hogy felismered: gondod van, ami nem a te hibád. A második, hogy elfogadod, amit veled tettek és belegondolsz, hogy ők csak azt tették, amit tudtak és amit láttak.

Az emberek nagyon könnyen ítélkeznek. A szellemi terror ugyan olyan káros, mint a fizikai bántalmazás. Mai napig egyik szülőm sem normális, én úgy gondolom ennek ellenére mind értékrendileg, mind viselkedésileg különbözök tőlük, de harcolok is ezért foggal-körömmel.

Az emberek, köztük a saját anyám is könnyen vágja a fejemhez, hogy tanulni kellett volna (nincs diplomám), de abba nem gondol bele, hogy ott volt egy gyerek, aki a túlélésre játszott, hogy lett volna ereje tanulni? Ez pedig a mai napig kihat. Sokan egész életükben cipelik az ilyen terheket, mert emberek vagyunk, ettől nem könnyű megszabadulni. Van, akinek sikerül, van, akinek nem.

Én ennyit tudok hozzátenni a témához, váljék hasznodra.