Édesanyámmal rettenetesen rossz a kapcsolatom, teljesen kikészülünk egymás mellett, mégis mit tehetnék? Részletek lent!

Az a helyzet, hogy én most leszek 20 éves és Édesanyámmal már kb. 13 éves koromtól folyamatosan csak romlik a kapcsolatom. Ez részben az én és részben az ő hibája is. Azelőtt nagyon jól kijöttünk, mintakapcsolatunk volt, meglehetősen jól nevelt engem. Aztán nálam beköszöntött a lázadó kamasz kor és teljesen kifordultam önmagamból ... Olyan barátnőim voltak akik könnyebben kaphatóak voltak a butaságra és ez rám is rendesen kihatott. Sokszor okoztam Édesanyámnak csalódást, elárultam Őt gyerekként mert buta voltam. De megbántam és bocsánatot kértem már Tőle és igyekeztem helyrehozni ezt, de egyszerűen hosszabb ideig soha sem tudunk jól meglenni. Ő meglehetősen okos ember és folyton a tudásával próbál kitűnni a tömegből ami mások számára néha már zavarba ejtő mert mellette képtelenség érvényesülni. Az utóbbi két évben az anyagi helyzetünk teljes katasztrófa, hárman vagyunk tesók a legkisebb tesóm 3 éves így sokat kellene segítenem itthon. Én vagyok az egyedüli a barátaim akinek szinte mindenhonnan rohannia kell haza mert én és a tesóm kell, hogy vigyázzunk a legkisebb tesónkra és emellett még édesanyám elvárja, hogy a házimunkába is besegítsek ill, hogy jól tanuljak és, hogy időt is töltsek a családdal. Vannak nekem is barátaim és egy párom is már lassan 2 éve és nagyonszeretek Vele lenni viszont a barátaimra sosem jut időm. Folyton veszekszek anyukámmal mert bár keveset segítek mert őszintén szólva elég kétbalkezes vagyok, főzni abszolut nem tudok de amiben tudok segítek. (mosogatás, vasalás, takarítás ... ) De amit megcsinálok még azt is folyton kritizálja ... Így már teljesen elment a kedvem attól, hogy egyáltalán segítsek vagy megtanuljak főzni ... A családi problémák miatt folyton ideges, Édesapám külföldön dolgozik és ritkán van itthon és én ezeket teljes mértékben megértem, hogy emiatt ideges és ezért viselkedik úgy ahogy ... De én is teljesen belebetegszem már ebbe a helyzetbe, sokszor csak sírok a szobámban és csak bámulok magam elé, hogy hogyan történhetett ez? Én folyton a párommal lennék mert mellette nyugodt vagyok, elfelejtem a gondjaimat ... Már az összeköltözést fontolgatjuk... Édesanyám viszont azt várja el, hogy találjak egy arany középutat a család és minden között ami neki annyit jelentene ahogy ismerem, hogy hétköznap egy nap ill 7végén egy szabadon kiválasztott nap vagyis inkább este ... Mert annak sosem örül ha napközben megyek el itthonról. De én ezt kevésnek érzem! Nem szeretnék még elköltözni mert lelkiismeretfurdalásom lenne, hogy cserben hagytam a családomat amikor baj van de egyszerűen nem bírom már tovább az állandó kiabálást, feszültséget, idegességet ... Mégis mit tehetnék?:(