Édesanyámmal rettenetesen rossz a kapcsolatom, teljesen kikészülünk egymás mellett, mégis mit tehetnék? Részletek lent!

Szia.

Pont az elébb írtam egy lányak,aki szintén elég rossz kapcsolatban van az anyukájával.

Én is ugyan így voltam.Tudom jól,hogy mit érzel.Lehet,hogy ez egy kicsit hosszú lesz,elére is bocsánatx_D

Leírom a környezeti változásokat is,mert ez is hatással volt arra,hogy a kapcsolatunk megromlott.

2005ben új iskolába kerültem,ahol nem fogadtak be.At egyik barátnőm,aki velem jött,nem jött ki anyámmal.Ő is ellene fordított.Születésnapomra kaptam tőle egy olyan levelet,amiben olyan dolgokat írt,ami lázított is ellene.Aztán elköltözött.Találtam 1-2 barátot,de hát ők is csak magukkal foglakkoztam.Akkor kezdődött a depresszióm.Asszem arra az állapotra már használhatom ezt a szót.Egyre többet veszekedtünk.Szinte minden nap.Elég nyomasztó volt:SAztán újabb suliváltás.Ott találtam egy oylan lányt,akinek szintén problémái voltak-vannak az anyákájával.tavaly jöttem gimibe.Először saját magamon változtattam.Már nem féltem az emberektől,sok barátot szereztem.De az anyámmal még mindig rossz volt a viszonyom.Nyár elejeén elhatároztam,hogy ezen is változtatok.Ha azt mondta,hogy ne segítsek,akkor is megcsináltam amit tudtam.Főztem,takarítottam,vásároltam,kertészkedtem.Minden.Próbáltam beszélgetni is vele.De ezt ne úgy képzeld el,hogy elmondtam neki,hogy mit érzek.Dehogy!SOHA nem meséltem neki az érzéseimről.Lenézi azokat,kik kimutatják az érzéseiket.Mindennapi dolgokról beszélgettünk.Meséltem neki a filmről,amit multkor láttam.A sulibana tanárokról.

És hát hatásos volt.Nyugadtabb lett.Az előbb említettem egy lányt,akinek ilyen gondjai vannak.Meséltem neki ezekről a dolgokról.Azt mondta,hogy ő nem bírná azt a nyalizást.Elgondolkodtam azon,amit mondott.És arra jutottam,hogy ez nem az.Ez a változtatás.Én legalább veszem a fáradságot,és minden energiámmal azon vagyok,hogy ne veszekedjünk.

Nem mondom azt.hogy minden tökéletes.Anyám szerintem azt hiszi,hogy megvan az az any-lánya kapcsolat.Én csak örülök a csendnek.Ls ez az én hibám,tudom jól.Én mondhatom azt,hogy nem érzek semmit iránta.Tudom,hogy ha vmi baja lenne akkor valószinűleg íggódnék,és az ágya mellett ülnék,de nem érzem azt,hogy szeretem.Ez más dolgoknak tudható be,mert jelenleg úgy érzem,hogy minden a feje tetején áll.Úgy érzem,mintha csak valami fadarab lennék,aminek nincs semilyen érzelme...

Nagyon remélem,hogy tudtam segíteni.Tarts ki.Ez az egész nem 1 nap alatt változik meg.Nekem 3 hónapba telt,amíg elértem idáig.Sok szerencsét.Hidd el,ezen lehet váltztatni,csak időt és energiát kell belefektetni.:D

21.17.

Szerintem ez nem igazán ér semmit.Nem akarlak megbánatni,és nem azt mondom,hogy rossza tanácsod,csak szerintem ez nem célra vezető.Bár meg lehet próbálni.Minden ember más.:D

Teljesen megértelek, mert nekem sem könnyű anyámmal. Én annak idején jó messzire költöztem a családomtól direkt, mert véletlenül sem akartam olyan lenni mint ők, vagy leklónozni az életüket. Sajnos,annyira elrontottam a sajátomat, hogy felülmúltam az övéket is. Aztán apám meghalt, én egyedül maradtam a kisbabámmal több százezres adóssággal, amit eldöntöttem, hogy kifizetek. Ki is fizettem fokozatosan. Apám "sikeres" vállalkozásának köszönhetően a saját házunk albérlőiként élt anyám meg az öcsém. Anyámnak semmilyen jövedelme nem volt, az öcsém meg csak akkor dolgozott, amikor apám felébresztette, néha petárdával. :) Haza kellett költöznöm, hogy összefogjunk egy putris házban élve, ahol fűtés sem volt. Sikerült munkát kapnom, de amit nettóban kértem, azt bruttóban sem kaptam meg.Anyám meg pszichiátriai beteg volt, aki két évig fel sem kelt az ágyból. Sosem gondoltam, hogy hívőként ilyen mélyre süllyedek. Hiába voltam hívő, ha nem úgy éltem. A gyerek apja is drogozott, és börtönbe került. Még engem is sokkol, ahogy ezeket leírom.

A sok nehézség ellenére, mégis tudtam, hogy egy új és egy jobb élet kezdődik, mert lerendeztem a dolgokat Istennel, és anyám is. Elkezdtünk tizedet fizetni abba a gyülekezetbe, ahol a legjobb barátnőm a pásztor felesége volt. Ők mindig mellettem álltak. Amikor rossz úton voltam, akkor is segítettek. Tudtam, hogy ez vetésnek számít mert Isten azt várja el, hogy vessek, mielőtt aratok. Tudtam, hogy lesz mit ennünk, akkor is, ha nincs másnapra semmink. A 14 fokos lakást már természetesnek vettük. Legalább a gyerek megedződött! :)

Egyáltalán nem voltam elkeseredve, mert tudtam, hogy a látszat ellenére sínen vagyunk. Akkor is, ha nem úgy tűnt. Van, amikor nehezebb útszakaszon kell átmenni, mint pl. most neked! De ez nem a végállomás! Az a legfontosabb, hogy sínen legyél!

Az a lényeg, hogy 1 éven belül teljesen megváltozott az életem. Az, hogy férjhez mentem, az csak ráadás volt. A férjem olyan nekem, mintha isten egy angyalt küldött volna. De nem őt használtam mankónak, hanem megtanultam bízni Istennek, és örülni az apróságoknak. Hálás voltam mindenért.

Mielőtt férjhez mentem, biztos voltam benne, hogy gondoskodnom kell anyámról, és hogy ha valaki elvesz, az egyet fizet, hármat kap :)folyt. köv.

folytatom! Valószínűleg, neked nem kell anyáddal leélned az életedet, mégis fontos a jó viszony. Te megtetted, ami rajtad állt azzal, hogy bocsánatot kértél. Neki pedig meg kéne bocsátania neked. Ez már az ő baja.

Mint mondtam, anyám pszichiátriai beteg, ezért nem könnyű vele. A beszélgetés viszont fontos. Itt nem tudok okoskodni (pedig amúgy nagyon tudok) :-), azt írom le, hogy nekem mi segített.

Egy imaalkalom előtt elkezdte

Imaalkalom előtt kiborultam, mert rájöttem, hogy utálom az anyámat, és ha meghalna, egyáltalán nem hiányozna. Isten nem vádolt, hanem megmutatta nekem látásban, hogy milyen csodálatos lénynek teremtette őt. Persze a valóságban nem ilyen volt, csak apró részletek emlékeztettek valamire benne. Tudom, hogy így fog kinézni a mennyben, nem pedig úgy mint most. Ezt a lényt olyan könnyű volt szeretni, hogy kimondtam, hogy "szeretlek anyukám". Ezt életembe nem mondtam ki. Sajnos azóta sem. Ezt a falat még nem sikerült áttörnöm... Könnyű volt megbocsátani, és ahogy megbocsátottam, láttam, hogy láncok hullanak le róla, és segítek neki, hogy azzá váljon, akivé kell. Minden megbocsátással segítünk a másiknak, hogy a másik jobbá váljon. Meg hát nekünk kell első sorban megváltoznunk.

Igazából én csak dönteni tudtam abban, hogy megbocsátok, a többit Isten adta.

Amikor anyunak elmondtam ezeket, akkor ez nagyon megérintette. Pedig azt is elmondtam, hogy nem tudtam szeretni. Azt mondta, megérti, mert ő sem érez semmit a szülei iránt. Ezen jót nevettünk, aztán egy jót beszélgettünk. Most is van mit csiszolnunk a kapcsolatunkon, mert nálunk sokszor (túl sokszor) én vagyok a házi sárkány :-) De igyekszem figyelni a belső hangra, és ez segít...

A másik jó tanácsom, amit én sem tudok betartani az az, hogy nem szabad belemenni a játszmákba! Már előre tudjuk úgy is a veszekedéseink forgatókönyvét, mi lenne ha a visszavágás helyett meglepő módon reagálnánk, mondjuk egy kedves szóval, vagy ilyesmi...

Bár valljuk be, néha jól esik a játszma, hogy nekünk lehessen igazunk, és megint elmondhassuk, hogy milyen rettenetes az anyánk, akivel együtt élünk! :-)

Én elköltöznék. Mégis miért kellene lelkiismeret furdalásodnak lennie? Basszus az nem a te gyereked, nem a te dolgod vigyázni rá, most vagy fiatal, most kell kapcsolatokat építened. Az oké, hogy segítesz, de azért ennyit szerintem irreális egy embertől elvárni. Ő milyen fejet vágna ahhoz, ha a te 3 éves gyerekedre kellene ennyit odafigyelnie? Mert én biztos, hogy egy percig sem tűrnék el ilyesmit, de hála istennek nálunk soha nem várta el senki, hogy egymásra vigyázzunk. Nagymama, nagypapa nincs esetleg?

Egyébként valószínű tényleg rajtad vezeti le a stresszt, én nem venném fel. Ocsmány dolog a múltaddal dobálózni, a lehető legocsmányabb.