Miért nem lehet beszélgetni vele? Mit tegyek? Mit mondjak neki? (részletek lent, hosszú)

Ugye mindig mindenki azt mondja, hogy egy párkapcsolatban meg kell beszélni mindent.

Én szívesen meg is beszélném, lenne is mit, de a párom nem hallgat meg. Ő vagy 1. elkomolytalankodja vagy 2. felhúzza magát és ideges lesz és hallani se akar a témáról vagy pedig 3. végig se hallgat, mert hogy én hisztizek mindig:(

Ez annyira rosszul esik nekem, egyre jobban lehangol. Én mindig végighallgatom minden problémáját, amibe tudok segítek neki, túl lelkis vagyok sajnos, ő meg azt mondja rám, hogy hisztis vagyok.. Pedig ez tényleg nem igaz! Nem egy szőke liba vagyok. Ő férfi létére sokkal többet szenved, semmi se tetszik neki, sehogy se jó semmi, nem tud semminek örülni (1-2 dolgon kívül). (és ezt a szülei is tudják, ők is néha kiakadnak rajta)

Régen, amikor még pár hónaposak voltunk (most 2 éve vagyunk együtt, együtt is lakunk), minden olyan szép és jó volt.

Mit tegyek? Hogy tudnék vele leülni beszélgetni? Soha nem volt olyan, hogy na oké, üljünk le és dumáljunk valamiről. Nem, mert mindig vagy veszekedésbe torkollott, vagy szavamba vágott és mondta a magáét. Nagyon makacs, önfejű és mindig mást hibáztat mindenért.

Annyira szomorú vagyok. Én nem ehhez vagyok szokva, mert az én családommal mindig mindent meg lehetett beszélni.

Nekem ez nagyon fontos lenne. Sokszor el is sírom magam, de nem hatja meg.. Mostmár inkább magamba tartom a gondjaimat. Vagy barátokkal, illetve anyukámmal beszélem meg. (pedig mellékesen, mindig azt mondta/mondja, hogy nincs olyan dolog, amit ne tudnánk megbeszélni..érdekes!)

Próbáltam ezt mind elmondani neki, de ezt se hallgatja végig. Csak ezt hajtogatja,idézem: "én már csak ilyen szemét vagyok.." meg hasonlók. Pedig én egy szóval nem mondtam ilyet. Szülei is tök rendesek, velük is lehet beszélgetni.. nem tudom, mit tegyek. Próbáltam szép szóval,kedvesen elmondani ezt neki, próbáltam veszekedve is.. sehogy se megy... ő nem is akar változni, és ezt meg is mondta. Pedig én nagyon sokat változtam azért, hogy együtt lehessünk. Én nagyon anyás-apás vagyok, soha nem akartam otthonról elköltözni, de mégis itt lakom vele nagyon sok km-re a szüleimtől, nagyon ritkán látom őket. Bár néha kiakadok rajta, de elfogadom az ő szokásait is.

Persze nekem is vannak hibáim, nem fényezni akarom magam, isten ments! De én legalább PRÓBÁLKOZOM alkalmazkodni..mert egy kapcsolat, együtt élés kompromisszumokról szól szerintem. Már gondoltam, egy levélben leírok neki mindent. Hátha azt végigolvassa..ha már szóban nem megy..

Ne haragudjatok, hogy sokat írtam. Ki kellett adnom magamból, mert nagyon szomorúnak érzem magam:(

A válaszaitokat örömmel várom! És köszönöm!

22/L, párom 26/F