Hogyan dolgozzam fel, hogy egyik szülőmre/családtagomra sem számíthatok (soha)? Részletek lent.

Nem is tudom, hol kezdjem... már régóta foglalkoztat a dolog, de valahogy sosem adódott megfelelő alkalom kiírni a kérdést. Igazából most is elég nehezen vettem rá magam, de gondoltam ez így már nem mehet tovább.

Az a helyzet, hogy apám alkoholista. Mivel sokan szokták tanácsolni másoknak akár itt az oldalon is, hogy próbáljanak kibékülni én előre tisztáznám, hogy esetünkben ez nem jöhet szóba.

Kb. amióta az eszemet tudom rettenetes dolgokat vág a fejemhez, kicsúfol olyan dolgokért, amikről nem tehetek, alaptalanul vádol mindenfélével. Régebben (most is, csak már próbálok valahogy védekezni és visszaütni kicsit) minden nap megvert, akár olyan dolgokért is ha részeg volt, hogy milyen színű hajgumi van a hajamban (nem általánosságban írtam, tényleg ilyesmiért is nekem esett).

Sokszor annyira megvert, hogy hetekig nem mehettem ki a házból (a háziorvosnak hazudoztam, hogy hosszabbítsa meg az igazolást, azzal az indokkal, hogy még mindig lázas vagyok, hánytam, fáj a hasam ilyesmi). Ezek régebben történtek, még 18 alatt voltam akkor és rám ijesztettek, hogy az intézetben minden verni fognak, meg nem adnak enni, megerőszakolnak stb. meg nem is tudom, mindenesetre kicsiként nem mertem szólni, tűrtem inkább.

De inkább nem is írnék erről többet, mert a végtelenségig lehetne folytatni. Összefoglalva apám sokszor nagyon durván megvert, ocsmányságokat művel, nem érdekli az egészségem, fújja rám a füstöt (régen nem volt külön szobám, csak pár éve van) akkor is bent cigizett, a paplant húztam a fejemre, mert csípte a szemem a füst és köhögtem stb. Szóval nem, hogy képtelen vagyok de nem is akarok neki soha megbocsátani.

Anyámmal sosem volt jó a kapcsolatom, 5 percnél többet nem tudunk együtt lenni, mert mindig az a vége, hogy ordít. Valamiért mindig összeveszünk. Mindig ilyen volt, kiskoromban sem lehetett hozzászólni.

Egy ideje már ő is iszik, szóval azt hiszem, teljesen lemondhatok róla. Ő is agresszív és mindent hozzám vág, kezelhetetlen. Nem érdekli, hogy mi van velem hiába sírok, hiába könyörgök, hogy segítsen hiába mondom, hogy nem akarok meghalni segítsen nem is figyel rám. Nézi a tv-t, eszik, iszik nem érdekli.

Ma volt egy nagy veszekedés, rettentő állapotban volt ő is (apámnál az lenne a csoda, ha egyik este nem lenne részeg) és nem írnám most, hogy miért de kértem, hogy segítsen, tegyen valamit de elnézést a szóért, le se szart. Most éreztem igazán, most tudatosult bennem, hogy ez ennyi. Egyedül vagyok.

Testvérem nincs. Nagymamámra sem számíthatok. Általában nem mondok neki semmit (régen együtt laktunk, mármint ők, szüleim és én, tehát pontosan tudja mi folyik nálunk) mert utána csak bűntudatot próbálnak kelteni bennem, hogy miattam felmegy a vérnyomása (az senkit nem zavar, hogy az enyém már nyugodt állapotban is 160/90-95 körül van) szóval nem érdemes szólnom. Másfelől ő olyan, hogy sír, hogy "jaj drága gyermekem, úgy sajnállak" de amikor segíteni kellene akkor elküld. Tavaly, amikor annyira nem volt pénzünk, hogy a vizet is lezárták (épp, hogy csöpögött a csap tisztálkodni, mosni, inni nem tudtunk) akkor úgy gondoltam ez már elég komoly ok arra, hogy felhívjam és kértem segítsen. Pont nyáron voltunk víz nélkül, a 35°C-ban, aztán hosszasan ecsetelte, hogy ők kicsi korában a kútról hordtak vizet és sokan élnek így stb. (Neki van elég pénze, folyton vásárol.)

Másik nagymamámmal valahogy sosem volt annyira szoros a kapcsolatunk. Szeretem, de kicsit olyan, mint anyám akinél kapcsolatban sosem éreztem, hogy szeret engem...

Hát szóval ennyi. Persze, próbálok elköltözni innen, de egyelőre erre még nincs lehetőségem. Mindent számba vettünk ismerősökkel is, ezért ezt inkább zárjuk is le, mert csak elszomorít.

Na de amiért kiírtam a kérdést! (Muszáj voltam sokat írni, elmondani, mi a helyzet). Ezek után miként gondoljak arra, hogy senkire sem számíthatok? Mindig is így volt, bár kiskoromban pl. ott volt nagypapám vagy akkor még anya jobban próbált velem foglalkozni (mert ha nem tette szóvá tették a tanárok, vagy papám, a többi szülő is, így azt hiszem rá volt kényszerítve).

Nem tudom feldolgozni, hogy az én életem mindig ilyen lesz. Nem tudom, hogyan kellene ezt kezelni. Hogy sosem lesz már rendes családi hátterem. Eddig az ment, hogy mindezek ellenére is eléggé ragaszkodtam anyámhoz. De már nem tudom lenyelni, amit művel! Úgy bánik már velem, mint a sz.rral.

Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lehet így élni. Tudom, sok embernek problémás a családja, de azért eddig úgy vettem észre, mindenkinek van valaki, akár egy keresztanya vagy valaki, aki úgymond a családja.

Gondolom aki intézetben nőtt fel az idő közben erősebb lett és elfogadta. De én annyira nem vagyok ilyen szempontból önálló, nem igazán találom a helyem a világban.

Olyan rossz, hogy nincs senki aki mellettem áll. Mármint régen, amikor még nem vettem ezt annyira észre (amikor ragaszkodtam anyához) akkor pl. jó volt, hogy nyugodtan sírhatok, nem kell törődnöm vele, mit gondol, hiszen az anyám. Vagy nyugodtan nyafoghatok, hiszen a lánya vagyok. Vagy ha probléma volt próbáltam egyedül is megoldani, de azért mindig úgy voltam vele, hogy bár idegeskedtem eleget mégsem gondoltam öngyilkosságra vagy ilyesmire, mert úgy voltam vele, hogy majd végül csak segít, hiszen az anyám. Úgy gondoltam kötelessége. Bár ez így csúnyán hangzik, de úgy értem azt hittem számít valamit, a rokoni kapcsolat, hogy ő hozott a világra.

Persze tudom, hogy nem csak a vérszerinti család lehet család, de nekem rettentő nehezemre esik kapcsolatokat is kialakítani. Barátit is. Inkább magamnak való vagyok. Szóval ne vagyok az a nyitott ember, mint sokan a környezetemben, hogy van fogadott nővérük, fogadott bátyjuk (leginkább haverok, barátok tesói) meg ilyesmi. Ha őszinte akarok lenni nem is igazán vágyom ilyesmire.

Van egy kevés barátom, de hiába vagyunk jó kapcsolatban akkor sem olyan, mint a család. Nekik is van problémájuk, s mindazok ellenére, hogy részei vagyunk egymás életének nekik is megvan a saját kis életük (család,suli,munka stb.). Nem sírhatok nekik folyton (egyébként nem szokásom, csak ha egyszer szóba kerül a téma akkor képes vagyok 40 percig magyarázni) nem rángathatom el őket magammal mindenhová stb.

Meg azért a párkapcsolatban is van egy bizonyos határ. Mondjuk nincs most sem senkim, de ilyenkor meg pláne nem kérhetem meg az illetőt, nem ragaszkodhatok hozzá annyira, amikor még csak ismerkedünk.

Ráadásul hiába szeret valaki, azért azt idegentől, senkitől sem várhatja el az ember, hogy "csak érte éljen", vagyis a végtelenségig rendelkezésére álljon a másiknak, ha szükségre van rá. Régen azért akartam anyámmal helyrehozni a kapcsolatot mert ő az anyám, muszáj törődnie velem. Mert ugye a barátok, a partnerek elhagyhatnak, de ő az anyám, így sosem éreztem magam kellemetlenül amiért olykor szükségem volt rá és szívességet kértem.

Tehát nem tudom, mivel lehetne betölteni ezt az űrt (hogy szüleimre nem számíthatok). Gondolom valahogy meg kellene barátkoznom a helyzettel és tovább lépni. De nem tudom, hogyan! (Beszéltem erről pszichológussal, de nem segített. Meg nincs is pénzem, hogy elmenjek most máshoz.)

Tudom, sokat írtam, de örülnék ha valaki tudna valamit mondani ezzel kapcsolatban, mert tanácstalan vagyok.

Ja és el tudom képzelni, hogy hangzik amit írtam de ne értsétek félre, nem akarok senkire sem ráakaszkodni, csak próbáltam valahogy megfogalmazni, mit gondolok, miért zavar, hogy nem számíthatok a családomra.