Azon gondolkodtam, hogy elhatárolódom a családomtól, ami annak idején olyan szoros volt. Jól teszem?

Tavaly elváltam, le is néztek ezért (meg szerintem a mai napig) rendesen. Voltam a felelőtlentől (család) kezdve a büdös k...-ig (volt anyós szemébe) minden... Mivel a férjem telibe tojt a fejemre elég jó ideje, hiába mondtam, hogy így előbb utóbb baj lesz, változtassunk, mindig hisztinek fogta fel és nagyobb patáliát csapott, holott csak egy picivel több törődésre vágytam, így abba is maradt mindig a próbálkozás. Én meg csak zuhantam bele a magányba egyre jobban. Kirakat házasság volt elég jó ideje. Én inkább cseléd voltam a háznál, arra jó voltam neki... szóval hát akaratom ellenére én szerelmes lettem másba, most is vele vagyok azóta. Korrekt voltam, a volt férjemmel is, őszintén megmondtam a dolgokat, a családnak is mindig mindent elmondtam. De mindig csak azt kaptam, hogy örüljek nem ver, nem nőzik, nem piál stb...

Ilyen fiatalon én meg nem akartam teljesen begyöpesedni, többször bizonyította, hogy csak ígérgetni tud. Próbált mindenki (család, barátok) érzelmileg zsarolni, majdnem bedőltem, mert hogy állok meg a saját lábamon, hogy fizetem az albit, drága a válás, nézzem a sok emléket stb... egyszóval lenéztek... Nem pereskedtünk, felvállaltam a tetteim következményeit.

Ide kapcsolódik, hogy a férjem volt a kedvenc vejük a 3 közül, mert ő mindig ugrott ha családnak kellett vmi segítség vagy bármi, a másik 2 sógoromat hagyjuk... No meg egyik sógoromnak ősrégi komája.

A páromat hónapokig nem akarták megismerni, mert, hogy korai nekik, rendben, megértettem. Mikor hazavittem nem volt semmi különös, örültem, hogy befogadják, jól teltek az összejövetelek. Ez ősszel történt, aztán karácsony előtt közölték, hogy a családi ebédre, ajándékozásra, fotózásra ne vigyem, mert, hogy nekik ez is korai volt, meg az egyik sógorom közölte ha viszem a párom ők nem jönnek, mindezt anyámon keresztül, plusz, hogy engem, vagy őket ne szólják meg ha meglátják Facebook-on az emberek, holott papíron is addigra el voltam hivatalosan válva. Magyarán a sógi szava többet ért, mint a saját lányuké... Sokat örlődtem, fájt, hogy ennyit érek, így nem mentem el egyedül sem. De attól, hogy nem voltam azért a fotó felkerült a Facebook-ra, a "boldog család". Aztán szilveszterkor hazamentünk, mert meghívtak, hogy menjünk, bár nem igazán akartunk menni azok után, bánták is a dolgot, meg, hogy nem akarnak elveszíteni, így hát megbeszéltük, de ezt azért azóta én megjegyeztem.

Konkrétan az itt a baj, hogy mi közel 60 km-re lakunk, tesóim, szüleim egy városba. Hetente mentünk ha tudtunk, de lassan ott tartunk, hogy felesleges, mert állandóan az van, hogy mi csak ülünk, a 2 nővérem, meg az egyik sógorom, szüleim jól elvannak, a kicsik játszanak, hozzánk alíg szólnak, vagy inkább egyáltalán nem, ha nem vagyok ott véletlenül a párom előtt a volt férjemről beszélgetnek és ez iszonyat zavaró. Egyszerűen nem értem. Hiányolnak minket ha nem vagyunk ott, de ha ott vagyunk se sz*rnak le különösebben. Arról nem is beszélve, hogy a párom annak ellenére, ahogy karácsonykor megalázták még nyitott maradt feléjük, szeretett volna a családhoz tartozni, beszélgetni, de ha próbál becsatlakozni se figyelnek rá.

Egyszerűen nem értem... Annyira összetartó család voltunk mindig is. Anyuék segítettek minket (nem csak anyagiakba) de fordítva is, mi is kérdezés nélkül segítettünk, megleptük őket vmivel vagy szimplán szeretetből.

Én már kezdek lelkibeteg lenni, hogy miért érdemlem ezt? Meg szinte egész életemben ez volt a tapasztalat. Mindig is nagy volt az igazságérzetem, harcoltam ha kellett vagy ha tudtam, hogy csak azért is nekem van igazam. Vagy csak mert nem vagyok megalkuvó, belenyugvó típus, mint ők? Mi kimondjuk a dolgokat és úgy is teszünk. Kiállok a párom mellett 100%ig,de így szembe fordulok a családdal is. Mit tegyek, hogy ez jó legyen vagy mi ilyenkor tanács erre?