Tényleg létezik olyan igazi szerelem mint a Szerelmünk lapjai c. filmben vagy csak "film"?

Nem létezik, minden férfi domináns akar lenni és nem egy nőt szolgálni vagy szenvedni érte.

A férjem hosszú távon már a gyermektelenséget sem tolerálta volna.

A film szép, már nem emlékszem hol, de könnyes lett a szemem, de nem sírtam.

Szerintem ilyen tiszta szerelmet csak 15-18 éves korban, amikor a hormonok robbanásszerűen működnek érezhetünk.

Szerintem csak jön magától egy ilyen érzés. A filmben ez a szerelem már inkább mániákus. De jó annak valahol, akit így szeretnek és önzés nélkül képes így szeretni.

Én ilyen párral még nem találkoztam. Mindenhol volt egy pici érdek. A férfiak meg még a legjobb házastársak is nagyon is a saját érdekeiknek osztják ki a feladatokat a családon belül. A saját karrierjüket segítik a nőnek meg örülnie kellene, hogy jól keresnek.

én azt hiszem kicsit "megszenvedtem" a szerelemért...

amikor megismertem a páromat már-már depressziós volt (nem csak mondom, tényleg)...

Folyton bántott, én valamiért mégis jó voltam vele...elmaradtam a barátaimtól, mert ők nem értették ezt...egyszer öngyilkos is akart lenni...ijesztő volt...és így utólag nem tudom, miért álltam ki mellette, mit szerettem benne...az első év alatt míg együtt voltunk 1o kg körül fogytam, minden nap sírtam, mert bármit tettem nem volt jó a páromnak, hiszen ő bemesélte magának, hogy az élet sz.r...

Aztán ráébredtem, hogy ki vagyok én, hogy elviseljem a hisztijeit naponta?! elegem lett...és szakítottunk...másnap sírva jött el hozzám és bocsánatot kért mindenért, amiért bántott annyi időn keresztül. Alig bírtam kimondani, hogy vége, de elküldtem...összeszedtem a holmiját, de végül nem tudtam elküldeni, megöleltem.

Azóta eltelt egy csomó idő, több mint 3 éve vagyunk együtt...ő a legnagyobb mókamester a világon...annyira szeret és annyi mindent megtesz értem, hogy egy szavam nem lehet....és én is nagyon szeretem...csodálatos ember lett, aki azt mondja sosem tud elég hálás lenni azért amit érte tettem...

Én pedig a sorsnak sem, azért mert kitartottam mellette. Annyi mindent átéltünk már, hogy semmi és senki nem állhat közénk. Olyan mélyen és szilárdan szeretem hogy már szinte nem hiszem, hogy létezik ilyen...

szerintem ez hasonló mint a filmben.

bocsi ha untattalak, de ez jutott eszembe, szóval igen, létezhet:)

"Én pedig a sorsnak sem, azért mert kitartottam mellette. Annyi mindent átéltünk már, hogy semmi és senki nem állhat közénk."

Hát ehhez képest én nagyon rossz embernek érzem magam. Egy depresszióst, akit csak felületesen ismerek biztos, hogy nem bírtam volna ki sokáig. Ha a férjem 12 év után most lenne depressziós kitartanék mellette, de egy-két éves vagy hónapos kapcsolatban nem.

Lehet, hogy én magam sem tudok önzetlen szeretetet adni, ezért nem is kapok, de nincs kedvem az önfeladáshoz, félek, hogy nem kerül sor a viszonzására sohasem.

14:27

ezt nem azért írtam, hogy ünnepeltessem magam, így utólag lehet, hogy hülyén fogalmaztam...bocs

Szerintem nem rossz ember aki ezt nem csinálná végig, én valamiért megtettem, pedig akkor még nagyon fiatal voltam. Lehet amúgy kihívásnak tekintettem, de biztosan ott volt a szeretet és a szerelem is valahol...a sors fintora, hogy most meg pszichológiát végzek...

szóval emiatt ne érezd magad rosszul, ki így, ki úgy viseli...valószinűleg még egyszer én sem csinálnám végig...

bocs az offért...