Hogyan tudom feldolgozni, hogy meghalt édesapám?

Isten nem kegyetlen!

Mindennek szerepe van, ami történik az életedben, most erősödnöd kell, ha becsavarodsz és haragot termelsz magadban, sosem fogsz megnyugodni már! Legyen békesség a szívedben barétom, ne bukj el az első igazi próbatételnél.....Légy erős, higyj az Úrban.....!

Szia!

Először is őszinte részvétem az édesapád miatt.Tudom mit érzel,az én apukám tavaly halt meg,Ő is rákos volt.Ráadásul én akkor voltam terhes,a halálos ágya mellett csináltam meg a tesztet,de már nem tudtam elmondani sem neki a jó hírt:((

Amiket leírtál a kórházi tapasztalatokról,sajnos mi is átéltük,volt,hogy szegényt akkor szedték össze a földről,mikor mentünk látogatni,leesett az ágyról.Utána Őt is kikötözték.Szörnyű volt látni a szenvedését.

Igaza van az első hozzászólónak,én hiszek Istenben és abban is,hogy semmi nincs véletlen.Nem mondom,hogy már teljesen túltettem magam a halálán,vagy meg tudtam érteni feldolgozni,de a hitem erőt ad,és megpróbálok beletörődni a megváltoztathatatlanba.Biztosan így kellett ennek lennie,egyébként az én apukám sem volt még idős.

Próbálj méltósággal gyászolni,ne hibáztass senkit,főleg ne Istent.Mi magunk is nagyon sokat teszünk azért,hogy rossz legyen nekünk,csak néha nem vesszük észre,vagy csak nem ismerjük be.Jobb mást hibáztatni a rossz dolgokért.

Én is azt kívánom,hogy legyen béke a szívedben,és ott őrizd tovább édesapád emlékét.

Szerintem ehhez nincs köze az Úrnak.De véletlenek nincsenek.Nekem egy jóbarátom lett öngyilkos, aztán egy másik, majd meghalt a Nagypapám, majd Nagymamám.Elkeseredtem, hogy miért "hagy itt mindenki, akire szükségem van,támaszkodhatok rájuk".Aztán úgy nyugodtam meg, hogy rájuk gondoltam,az eltöltött szép időkre: ők se szeretnék, hogy úgy éljem le az életem,hogy gyászolok és szomorú vagyok, azt szeretnék, hogy mosolyogjak. Átérzem a fájdalmad és sírd ki magad, beszélj róla azoknak,akik tényleg meghallgatnak és együttéreznek veled.Ne tartsd magadban. Kívánom, hogy nyugodj meg és próbáld meg elengedni Édesapád.Tudom, nehéz.

Remélem tudtam segíteni.

Megmondanád,ha ennyire ateista vagy,és ennyire nem tetszett a szertartás,hogy miért pap búcsúztatta????

Lehet polgári temetést is kérni.

Amúgy meg egy olyan kérdést tettél fel,amire nincs válasz,vagy legalábbis itt hiába keresed mert senki nem tud neked megnyugtató magyarázatot adni a történtekre.

Ha neked úgy tetszik,akkor okold Istent,az orvost,mindenkit,akik nem azt a választ írtuk neked amit olvasni szerettél volna,de ettől még nem lelsz békére nem nyugszol meg.A gyászt mindenkinek a maga módján kell feldolgozni.Fog még ebben az életben több veszteség is érni.Ettől megnyugszol???

Szerintem ide mindannyian jószándékkal írtunk neked,de te eléggé bunkó vagy!!!!Máskor foglald bele a kérdésedbe,hogy milyen válaszokat vársz.Na pontozhatsz,2-ik voltam.

Borzasztó közhely, de az idő sokat fog segíteni. Teljesen nem fogja eltüntetni a veszteség fájdalmát, de egy idő után nem fog fájni, belenyugszol. Felesleges ezért az orvosokat hibáztatni, a Mennyei Magasságos Atyaúristen pedig tényleg nem tehet a dologról. Arról van szó, hogy édesapád beteg lett és a betegsége gyógyíthatatlannak bizonyult. Se több, se kevesebb nem történt.

Hidd el nekem, tapasztalt vagyok e téren: gyakorlatilag 20 éves koromig minden létező családtagom meghalt. A legkeményebb időszak az volt, mikor apukám 54 évesen szívinfarktust kapott (ő azon nyomban meghalt, a mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani), rá fél évre pedig agyvérzést kapott nagymamám, aki anyám helyett anyám volt (lévén az nemigen foglalkozott velem). Azt mondom, túl lehet élni.

Nem könnyű, de el kell fogadni, hogy nem használ a sírás, a panaszkodás, és teljesen felesleges a kórházat hibáztatni: a nagyanyám pl. így is, úgy is meghalt volna, bár a kórházban még egy hétig agonizált eszméletlenül. Nem volt esélye. Ez nem a kórház hibája.

Tavaly a férjem nagymamája halt meg, karácsony szentestén. Ehhez mit szólsz? Benne újra felfedeztem az elvesztett nagymamámat, és ő is unokájává fogadott. Sajnos csak két évig ismerhettem, de annyi szeretetet kaptam tőle, mintha ő lett volna az igazi nagymamám. Szívinfarktus. Előtte való nap még nála voltunk, a férjem pedig azt mondta neki: Tudom, hogy még nagyon sokáig velünk leszel... Mert ő most is velünk van, érzem. Ez van, meghalt, kész, vége. Erről sem tehet senki.

Az ember megszületik, él, meghal. Ez a megmásíthatatlan törvény. Nem azon kell ilyenkor rágódni, hogy mi lenne, ha még élne: inkább örülj annak, hogy édesapád gyermeke lehettél, és eddig is veled volt.

A papokról meg csak annyit, hogy tegnap volt alkalmam végighallgatni egy pap beszédét, amiben kifejtette, hogy a karácsony nem a szeretet ünnepe, hanem Isten kegyelmének ünnepe, aki egyszülött fiát küldte le a földre, hogy megváltsa az embereket a bűneiktől. Ezért mindenki jobban tenné, ha nem karácsonyfa-állítással, hanem templomba járással és böjttel töltené az ünnepeket. Én erre csak annyit tudok mondani, hogy ezután meg ne próbálja valaki azt mondani nekem, hogy a kereszténység a szeretet vallása... Kedves keresztények, lehet lepontozni!

Isten nincs. Ezt akkor mondtam ki végleg, amikor a 16 éves nővérem, szintén csontvelőrákban, 1 héttel a diagnosztizálás után, orvosi, nővéri hanyagságból, és nemtörődömségből meghalt.

Azóta sajnos meghalt az összes nagymamám, nagyapám, és az apukám is. Mind itthon, ahol most is lakunk.

Az apukám a kezeim között halt meg, hallottam az utolsó lélegzetvételét, és könyörögtem neki, hogy tartson ki, amíg ideér az orvos.. De nem sikerült.

Ekkor 6 hetes terhes voltam, és ő még nem is tudta. Ez 3,5 éve volt, és a mai napig élénken él bennem, mindennap eszembe jut, éjszakánként ezzel álmodom.

Feltételezem, hogy neked is posztraumás stresszed van. Ha sokáig nem tudod feldolgozni, egyfolytában rá gondolsz, vele álmodsz, mással nem tudsz foglalkozni, akkor keress fel egy pszichológust. Nekem is azt kellene tennem, de sajnos nincs hozzá erőm. Sok kitartást kívánok neked, és próbálj arra gondolni, hogy ő már nem szenved, és biztosan azt szeretné, hogy te is boldog legyél.

Részvétem. Nagyim halt meg, már lassan 1.5 éve, apró figyelmetlenség következtében, még élhetett volna. Sokáig sírtam, még a mai napig is nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rá, nagyon szerettem.

Akkor kaptam egy idézetet: Az a fájdalom olyan mint egy nyílt törés. Nap mint nap nagyon fáj, aztán egyik nap azt veszed észre hogy kicsit jobb. Felkelsz, megpróbálsz lábraállni, de még nem megy. Harmadjára sikerül. Több lépést is megteszel, a végén már futsz, de ha jön egy kisebb gödör és megbicsaklik a lábad újra előtör a kegyetlen fájdalom. Ha ránézel a lábadra mindig ott lesz a seb és eszedbe jut a fájdalom.

Nagyon nehéz feldolgozni, nekem a mai napig nem sikerült igazán. Persze nem vagyok mély gyászban, de sokat sírok miatta még mindig. Próbálj meg ne azon rágódni hogy mi lett volna ha... mert nincs értelme. Így történt, ezzel kell tovább együttélni. Hogy miért pont Édesapád? Nemtudom, ezek olyan kérdések, amikre nincs válasz.

Az talán segít ha beszélsz hozzá, hátha hallja és sírj nyugodtan, megkönnyebbülsz. Kitartás!