Van olyan piti sérelem, amit úgy érzel a logika ellenére sosem fogsz igazán megbocsátani egy családtagodnak?

Volt egy szép néger ducibabám aminek különleges haja volt (ez a 90' években ritka volt) amit szerettem volna megtartani a leendő lányomnak. 7 évesen kaptam külföldről, és nagyon vigyáztam rá.

Amint ki tettem a lábam a kollégiumba 14 évesem, anyám oda adta a hülye szomszéd kislánynak a szintén eltett drága féltett éneklő barbie babával együtt. Évekig kincsként őriztem őket, hogy majd örökölhesse a gyerekem.

Tudom jelenleg elég dedósan hangzik, de nekem azok nagyon fontosak voltak, és nagyon szerettem volna tovább adni a leendő lányomnak.

Mikor kivertem a cirkuszt, hogy még is, hogy merte elajándékozni a cuccom kérdezés nélkül, főleg úgy, hogy pontosan tudta miért van félre rakva, akkor csak kiröhögött anyám.

A szomszéd meg úgy csinált mintha mi sem történt volna és nem tudna a babákról mikor vissza kértem. Természetesen nem adták vissza.

Az élet fricskája, hogy azóta 3 lányom van és anyám azóta hozott egy ronda néger ducibabát a lányaimnak. 🙄 Persze ő azóta már rég elfelejtette ezt az egészet, én meg igazából sosem bocsájtottam meg anyámnak ezt.

Sajnos igen. Az a helyzet hogy a szüleim nemes egyszerűséggel hülyék és érzelmileg manipulatívok. Ahogy #2-es is írta, ilyeneket csinálnak hogy kiröhögnek miután elfogadhatatlan dolgokat csinálnak. Ez sokszor előfordult, és hívhatjuk őket piti dolgoknak, a másik oldalról pedig az a tehetetlen düh amit ők kiröhögéssel viszonoznak - ez az emlék örökké megmarad. Nem is mindig kiröhögnek hanem általuk észérveknek vett gondolatokkal vitatkoznak, és nyílván ők nyernek mert ők a felnőttek. 28 éves vagyok és a mai napig nem szeretem az egyiket se és valószínűleg soha nem is fogom. Általában csak karácsonykor találkozunk, akkor én általában csont részeg vagyok ezért nem zavarnak a marhaságaik.

Nagyon kevés ember érti ezt meg, az ismerettségi körömben 2 olyan közeli barátom van aki megérti hogy én miért nem szeretem őket a mai napig.

Nekem unokatesómmal van ilyen, bár ez nem annyira piti dolog.

Unokatesómmal egyidősek vagyunk, sokáig legjobb barátnő-szerű kapcsolatunk volt. Más városban lakunk, de gyakran telefonáltunk illetve amikor családi események voltak akkor mindig elvonultunk ketten csajos programokra.

Én férjhez mentem, neki sosem volt még fiúja sem. És azt hiszem ez éket vert közénk. Kedvelik egymást a férjemmel, nincs harag. De egyértelműen megváltozott a kapcsolatunk, már nincs meg az a legjobb barátnős viszony. Annyira más élethelyzetben vagyunk, hogy ő már nem igazán érti meg az én dolgaimat, elég tapasztalatlan sok mindenben. Nagyon szeretem mai napig, de fáj, hogy már nem beszélünk annyit. Illetve családi programokon sem vonulunk el kettesben dumcsizni mint régen. És mindez sajnos tőle van. Mindig én keresem őt telefonon és messengeren is. Mindig én kezdeményezek, ő pedig elég passzív lett az irányomba, ami rosszul esik. Nem volt köztünk nagy veszekedés, nem féltékeny rám szerintem, csak talán azt érzi hogy kicsit le van maradva az életben és emiatt inkább másokkal keresi a kapcsolatot, nem velem. Szóval ez egy örök tüske minden alkalommal amikor találkozunk kb két-három havonta hogy nem keresi a társaságom. :(

Én keresztanyumtól kislánykoromban kaptam egy arany fülbevalót. Sok-sok évig hordtam. Amikor elballagtam általánosból, a ballagási pénzből vettem magamnak egy újat, mert a másikat már nagyon kislányosnak éreztem. A fülbevalót eltettem, hogy majd a leendő lányomnak (vagy ha nem lesz lányom, akkor tesóm lányának) oda adom. Kb 2 évvel később anyukám elkérte, hogy hagy tegye már a fülébe, mert az ő fülbevalója eltört, és amíg nem javíttatja meg, addig se forrjon be a füle (ez nála könnyen előfordul és csak az aranyat bírja a bőre). Oda adtam neki, majd pár nap múlva elhagyta az egyiket.

Nem az ő hibája volt, hogy szétnyílt a zárja és nem vette időben észre. De akkor ez nagyon rosszul esett, és a mai napig pici tüske bennem.