Problémám van a szeretteim halálával kapcsolatban. Valaki tud tanácsokat mondani?

#1,#2 kuka, mert ezek nem megoldások, hanem csak valamilyen figyelemelterelések. Az, hogy ez a gondolat felötlik az ember fejében, természetes, ahogyan a felnövés része az is, hogy meg kell tanulni elfogadni ezt a megváltoztathatatlan tényt, hogy egyszer a szüleink is meghalnak. Sőt, ideális esetben hamarabb, mint mi.

Én azt gyanítom, hogy nem ez a valós "baj", hanem most beállt valami olyan stressz, krízis az életedben (nem feltétlenül egetverően nagy), amivel nem tudsz kellően megbirkózni - esetleg pont csak szülői segítséggel - és tudat alatt attól tartasz, hogy mi lesz, amikor ők már nem tudnak segíteni.

Ha ők "jól" nevelnek téged és te jól "tanulsz", akkor mire ez bekövetkezik - remélhetőleg jóval 10 (vagy akár 50+) éven túl, addigra már megállsz a lábadon az új szerettek (házastárs, gyerek, barát) segítségével. Ha ez utóbbi dolog megértése nem ad elég megnyugvást, akkor lehet, hogy használna egy 2-3 alkalmas terápiás találkozó.

Nálam is visszatérő érzés ez szeretteim elvesztése miatt érzett szorongás. (És a saját halál feldolgozása is.)

Két motívum hatására erősödik fel:

1 ha nem vagyok annyira aktív, ha túl sok üresjárat van a fejemben, amikor a gondolataim el tudnak vándorolni.

2 amikor ,,nem élek igazán." Nem csinálok semmi értelmeset, nyomtalanul múlnak el a napjaim. Vagy alig találkozom valakivel, nincsenek programjaim, nincsenek igazi fizikai élményeim, csak bent ülök a lakásban. Most éppen a külső körülmények miatt. De korábban önszántamból csináltam ezt kudarckerülő üzemmódban. Inkább nem csináltam semmit, csak hogy ne érjen fájdalom, kínos tapasztalat, megszégyenítés, stb. Nonszensz, persze ma már tudom.

A fontos döntések meghozása, a komfortzóna elhagyása segített ezen. Felvállaltam olyan szituációkat, amik esetleg végződhettek kudarccal is.

A te korodban mondjuk még ritkábban fordult nálam elő ez az érzés, - alkalmanként, pánikrohamszerűen - a 20as éveim második felében tört elő igazán, egy szakítás után - mikor elszigeteltebb lettem. De bármikor kitörhet ez az érzés az embereken, akár 40-60 évesen, mikor úgy érzik, hogy elvesztegették az életüket.

Érdemes ezzel foglalkozni, mert ez valódi pánikbetegséggé fejlődhet, ha nem jól kezeled.

Ami nekem segített: Irvin D. Yalom - Szemben ​a nappal c kötete. Ez a halál elfogadásáról, szembenézésről szól. Szélesebb spektrumban fogja át a kérdést, mint ahogy én itt felvázoltam. (Yalom teljes munkásságának ez a központi témája.) És még néhány hasonló kötetet elolvastam, mitológiát, meséket is - nyitottam egy Halál-füzetet, amibe beleírtam a leginkább elevenembe vágó sorokat ezekből a könyvekből. És elkezdtem ,,élni".

Ha nem tudsz egyedül megküzdeni a szorongással, akkor kérd szakember segítségét.

Ezen majdnem minden gyerek átesik, természetes hogy gondolsz a halálra.

Szerintem sem az a jó megoldás, hogy elhessegeteg ezeket a gondolatokat. Inkább ülj le valakivel, akivel meg tudsz beszélni dolgokat, esetleg pont azokkal akiket féltesz, és töviről hegyire meséld el ezeket! Mindent, ami csak eszedbe jutott a halálról.

Nem baj ha sírsz közben, mert persze miközben erről mesélsz valakinek újabb és újabb képek fognak felvillani, de HIDD EL, SOKKAL JOBB LESZ utána!

Miután meg tudod ezt beszélni mással, aki esetleg még meg is nyugtat téged, úgy fogod érezni, mintha egy nagy kő esett volna le a szívedről. És figyeld meg, ha később megint előtörnek ezek a negatív gondolatok, egyből a korábbi beszélgetés, és a pozitív érvek és megkönnyebbülés-érzés fog átváltani benned.

Aztán jóval később már fel sem veszed ezeket a bevillanásokat, "ó, ezt már megbeszéltem magammal is számtalanszor" - mondod magadban. ;)

Kitartást, tudom milyen érzés, de el fog múlni.

Ha szeretnél beszélgetni, vagy kérdezni még írj nyugodtan privátban.

Enis ugyanigy vagyok 😅

Mostanaban jottem ra hogy anyukam az egyetlen akire szamithatok, tulvagyok egy nagyon rossz kapcsolaton ahol sok bantast kaptam, terhes is vagyok, apamban is hatalmasat csalodtam.. kicsit sok volt egyszerre 😅

Es csak most kezdem latni anyanak milyen nehez volt es sajnalom ot..

Jellemzően nálam is olyankor bukkan fel ez az egzisztenciális félelem, amikor üresjárat van. Tehát, amikor nem tereli el más dolog a figyelmemet, akkor merül fel csak a saját elmúlásomtól való félelem. Eszerint még nem kezelem megfelelően.

Nemrég néztem egy videot ( https://www.youtube.com/watch?v=Tw3OP5GXbCo). Eszerint érdemes azt tenni, ami az életben boldoggá tesz. Továbbá az egyik legnagyobb megbánás a lehetőségek ki nem használása. Az, aki mindent megtett a boldogsága/sikere érdekében, még ha nem is tudott elérni mindent, viszonylagos nyugalommal tekinthet az elmúlás elé. Ezzel kb. elérheti a Biblia szerinti "az élettel betelve meghalt" állapotot.

Valami ilyesmiben leledzhet a fodrászom egyik kuncsaftja. Idős hölgy, a hátterét nem ismerem, de azt mondta a fodrászomnak, hogy ő már készen áll.

Végső soron, ha a karrier megvolt, a munkáját élvezte (az emberek 99%-a akkor is belefárad), ha gyereket akart és azok felnőttek, sikeresek, akkor "amit lehetett, megtett". Ilyenkor (mivel a világ "fejlődik") a világ változik, és egyre érthetetlenebb, egyre kevésbé otthonos, kvázi ellenséges, lesz. Aztán ott lehet még a betegség vagy az öregségnek az az oldala, hogy minden haver, akivel közös dolgai voltak az embernek, már meghalt. Ilyenkor sok ember eljut odáig, hogy ideje letenni a lantot. Anyám nagynénje 97 felett legalábbis már vágta visszafelé a centit. Pedig szobatiszta volt és demens sem volt.