Apukám tegnap (12.27) meghalt, mindenki szomorú, és letört, de én nem, ez normális?

Én sem sírtam anya halála után túl sűrűn. Amikor apa megmondta, na akkor igen, meg a temetésen is, és azóta párszor, de ez semmit nem jelent.

Hiányzik, sokszor gyújtok gyertyát, vagy hozok egy csokor sárga rózsát... attól, hogy nem sírok minden nap ugyanúgy fáj, hogy elment.

Ebben nem kell megfelelned senkinek. Nyilván nem bántsd meg azokat, akik látványosabban gyászolnak, de a saját gyászod a tied, nem kell senkiéhez hasonlítgatnod, és nem kéne számon kérni rajtad, hogy miért így és miért nem úgy.

Ha te erős tudsz maradni, és képes vagy támogatni azokat, akik jobban összezuhantak, tedd meg. Édesanyádnak biztosan nagyon nehéz most, hálás lesz, ha támaszkodhat rád. (Legalábbis átlagos esetben ez lenne várható, de az ilyen veszteség néha egész fura viselkedést hoz ki az emberekből.)

A gyász mindenkin másképp jön ki, van akin egyből és hamarabb túllép rajta, van akit évekig emészt és van, akinek kell egy kis idő mire felfogja, hogy mi is történt.

Tavaly vesztettem el a nagymamámat rákban. Már éltében sokat sirattam, mert rettenetesen sajnáltam, sokat szenvedett, nem ilyen véget érdemelt. Amikor elaludt, szó szerint megkönnyebbültem, de rettenetesen hiányzik a mai napig.

Kedves 22/F,

Mikor 37/N koromban meghalt hőn szeretett nagymamám, 4,5 hónapba telt, hogy egy erdő mélyén, egyedül, úgy igazából, elsőre kisírjam magam a hiánya miatt.

Részvétem.Ezt mindnyájan átéljük, így vagy úgy. Próbálj a pozitívumokra koncentrálni. Mit szerettél benne? Miért szerettél vele lenni?

Az egész élet kb. erről szól. Vannak felmenőink, akiket szeretünk. Néha észre sem vesszük, hogy szeretjük. Talán csak a halála döbbent rá.

A nálamnál fiatalabb családtagoknak (47-), mindig azt tanácsolom, hogy szeressék egymást, és építsenek ki kapcsolatokat, JÓ! kapcsolatokat arra az időre, mikor mi már nem leszünk.

Erről szól az élet.

Részvétem, még egyszer. És építsd föl a családodat, ahol már Te vagy az "Öreg".

Nincs veled semmi baj.

23 éves vagyok, édesanyám mondhatni elég hirtelen, tavasszal hunyt el. Mikor megtudtam, hogy elhunyt, akkor sokkot kaptam, remegtem. Úgy tűnt sírni fogok, de nem tudtam. Vannak testvéreim, akik helyettem is összetörtek, lehet, hogy én azért sem mutattam ennek semmi jelét, mert valakinek erősnek kellett mutatnia magát. (Illetve valahol jött a tagadás része, hogy lehetetlen, olyan nincsen, hogy az én anyukám többé ne létezzen ezen a Földön.)

Na de azóta... Kellett vagy 3 hónap, mire tényleg felfogtam, hogy nincs már anyukám, jött az "egyedül maradtam a világban" érzés, mert hiába van mellettem a családom, az anyukámat senki és semmi nem tudja pótolni, valahogy ez egy örök hiányérzet marad, vagyis egyelőre úgy tűnik.

Nálad is el fog jönni az a pont, amikor igazán meg tudod élni azt, hogy Apukád nincs többé. Hullámokban tör rám anyukám hiánya, mikor rá gondolok mindig mosolygok, akkor is, ha emlegetjük, de amikor egyedül vagyok és eszembe jut, hogy mennyi mindent nem fog látni az életemből és mennyire nagyon hiányzik, akkor olyan leszek, mint egy kisgyerek és hüppögve zokogok.

Mindig "az a bizonyos első..., nélküle" a legnehezebb szerintem. (Karácsony, újév, szülinapok, egyéb ünnepek a családban stb.)

Kitartást kívánok Neked! 🙏