Mi lesz ha a családomban mindenki elhalálozik és egyedül maradok?

Sosem leszel egyedül.

Ajanlom figyelmedbe:

Lyn Ragan - Kopogtat a túlvilág leírása

Szerző: Lyn Ragan

Kiadás éve: 2017

Kiadó: Jaffa Kiadó Kft.

Amikor elveszítünk valakit, a fájdalom mellett a hiányérzet az, amitől a legjobban szenvedünk. S míg a fájdalmat enyhítheti az idő múlása, addig az űr, amelyet a szeretett lény távozása hagy bennünk, csak egyre nagyobb lesz. Úgy érezzük, minket is elnyel, tehetetlenek vagyunk vele szemben. Vagy mégsem?

Lyn Ragan mély meggyőződéssel hiszi – és ebben saját története és tapasztalatai erősítették meg –, hogy halottaink, földi porhüvelyüket levetve, tovább élnek a Túlvilágon. S ahogyan mi is a legbensőnkben őrizzük emléküket, úgy ők sem feledkeznek meg rólunk. Kommunikálnak velünk. Jeleket küldenek. Ezeket az üzeneteket azonban nem mindig könnyű fogni és értelmezni, márpedig mindnyájan egyértelmű jelekre vágyunk.

Egy új nyelvet is fáradságos munka elsajátítani, de a Szellemek Nyelvét megtanulni még nehezebb. Ebben segít Lyn Ragan, aki rendszerezi a Másik Oldalról érkező jelek fajtáit és jelentésüket. A Kopogtat a Túlvilág egyfajta ábécéskönyve ezeknek a jeleknek és üzeneteknek, a halottaink küldte ajándékok megfejtéséhez.

Halott szeretteink kommunikálni akarnak velünk. Ha kapcsolatban szeretnél maradni azokkal a szeretteiddel, akik már elhagyták a földi világot, és fel szeretnéd ismerni a Másik Oldalról érkező ajándékokat, ez a könyv hasznodra lesz!

Lyn Ragant élete nagy tragédiája indította el a spiritualizmus útján. Kedvesét, Chipet meggyilkolták. Gyászából Chip Odaátról érkező üzenetei ragadták ki – a nő azt kívánta tőle, hogy írja meg a történetüket. Míg Lyn első regényén dolgozott, megismerkedett az energiamunka spirituális művészetével, tanulmányozta a reikit, az auraérzékelést és a csakra-kiegyensúlyozást. Később hivatásos aurafényképész, felszentelt lelkész és gyerekkönyvíró lett belőle. Ma Atlantában él.

Senki nem utálkozott. Volt valaki, aki elég nyersen fogalmazott, de tulajdonképpen volt igazság abban, amit írt, csak a stílusa nem volt túl szerencsés.

Ezt írtad: "nagyon félek a magánytól".

Miért kellene magányosnak lenned? OK, hogy gondol arra mindenki, hogy elmennek a szerettei, de pont emiatt IS fel kéne építened a saját életedet, és mire arra kerülne a sor, addigra mégsem maradnál magányos, mert már lenne saját családod: párod, gyereke(i)d. Ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, akkor ők tudnak neked vigaszt, támaszt nyújtani. Csak az marad igazán magányos, aki eleve erre rendezkedik be. Ha mágsem lenne családod, akkor is alakíthatsz ki egy olyan baráti kört, akikkel el tudod tölteni az idődet, akik szintén tudnak támaszt nyújtani, ha szükséged lesz rá.

53 éves vagyok. Pont mint anyukád. Ha megtudnám, hogy bármelyik gyerekem ilyesmin agyal, nagyon elkeserednék és beszélnék a fejével, mert a saját jövőjét NEKI kell felépítenie. 23 évesen nem azt kell szuggerálni magába, hogy úristen!, mi lesz ha 40-50 éves koromra egyedül maradok, mert mindenkim meghalt. Tanuljon, dolgozzon, ismerkedjen, élje az életét minél tartalmasabban.

Arra a felvetésre, hogy ha veled történne valami, akkor mi lenne, azt válaszoltad, hogy nem érdekelne, mert úgysem tudnád már, hogy az ittmaradottak mit éreznének. Az előttem igen nyersen fogalmazó válaszolónál szerintem nagyrészt ez is kiverte a biztosítékot, hiszen ez olyan fokú önzést mutat, ami részemről is nehezen tolerálható. Nagy fájdalom, amikor elveszítjük egy szerettünket, akkor is ha már nagyon öreg és beteg. De fel tudod te fogni, hogy milyen érzés lehet egy szülőnek elveszíteni a gyerekét? A világ legszörnyűbb dolga! Keress olyanokat, akiknek át kellett ezt élni és az alapján nagyon golndold át, amikor olyan ostobaságot mondasz, hogy nem érdekelne, hogy anyukád mit érezne, ha te meghalnál. Én pl. pont ettől rettegek, nem attól, hogy anyukámat elveszítem, hiszen az a természet rendje, bármilyen fájdalmas is. Attól viszont nagyon félek, hogy valamelyik gyerekemet elveszíthetem. Voltam már a közelében, érte baleset a legnagyobbat, kb. az őrület határán jártam, amíg nem bizonyosodhattam meg róla, hogy viszonylag könnyen megúszta. Ellenségemnek sem kívánom azt az érzést, amit addig éltem át, amíg nem tudtam, hogy mi történt vele, csak annyit hogy nem jött haza, mikorra mondta és nem tudtam elérni telefonon.

Szedd össze magad, kezdj el ÉLNI és a jövővel "csak" olyan szinten foglalkozz, hogy megalapozd, felkészülj a későbbi SAJÁT, FELNŐTT életedre. Ha nagyon nem tudsz átlépni ezen a problémán, akkor lehetséges, hogy valamilyen szakember segítségére lesz szükséged, hogy leküzd ezt az érzést, mert addig nem tudsz az igazán fontos dolgokra koncentrálni.

Én nem mondom, hogy életképtelen vagy, de a felnőttségtől és önállóságtól még nagyon messze vagy. Ezt fejleszd!

#37: Ki írta, hogy felejtse el? Nem is kell, hogy helyettesítse. Senki nem mondott ilyet. A szövegértés neked sem erősséged, ugye?

Azt mondjuk, hogy nem KELL egyedül lenned, és nem leszel magányos attól, hogy a nálad idősebb előbb elmennek.

Azt sem írtam, hogy hülye kisgyerek vagy, ezt te mondogatod folyton magadról, ez azért sokat elárul. Nagyobbik lányom 9-10 évesen már tudott főzni pár dolgot, bizonyos ügyeket a most 16 éves lányom is el tud intézni, csekket is fel tud adni, azért az nem agysebészet. Én ezt már általános iskolában megcsináltam. Mosógépet beindítani és kitakarítani szintén nem akkora nagy dolog, 10-12 éves gyerek is meg tudja már csinálni, ha megtanítják neki. Felnőtt nem ezektől lesz valaki, az a helyzet. Sajnálom, hogy nem ment át a lényege a mondanivalómnak.

Én mindenesetre azért drukkolok, hogy túl tudj lépni ezen a rettegeésen, mert így nem lehet élni ilyen fiatalon.