Ez normális reakció vagy meneküljek?

Nem zárható ki, de valószínűtlennek tartom, hogy "anyuka pici fia" miatt sírtak. Ebben az estben a sírás annak a jele, hogy jó volt nekik is, hogy együtt voltatok, azaz Téged is kedveltek.

Ugyancsak nem lehet kizárni, de szinte lehetetlennek tartom, hogy az anyósod azért sírt, mert "elraboltad" tőle a fiát.

Nem könnyű egy anyának elszakadni a szerető és szeretett fiától!

Látogassátok egymást kölcsönösen, idővel megnyugszanak, belenyugszanak.

Magamból kiindulva: Házasságkötés után egy hétre elmentünk a szüleimhez. Távozásunk előtti napon elmentem kiiratkozni a lakhelyemről. Másnap útra keltünk. Minket (engem) is megsirattak a szüleim. Csak évek múlva mondta el édesanyám (14 éves koromtól 24 éves koromig kollégiumban, katonaságnál voltam, tehát nem laktam 10 éve odahaza), tehát amikor kiiratkoztam, úgy mondta, hogy azt érezte, hogy most volt az a nap, amikor végleg elvesztették a fiukat. Tőlük 130 km-re távoztam tőlük, 1965-ben.

Ne tépelődj!

Sok boldogságot az új helyen!

Gondolom házasként nem úgy volt eddig sülve-főve együtt az anyjáékkal, hogy te meg máshol voltál. Ezek szerint mostanáig te is ott laktál vele, az anyjánál? Ha ottlakva nem volt probléma (meghagyták a magánszférátokat, az anyósod nem szaladt a vécére a pici fia után, kitörölni a fenekét), akkor ezután sem lesz, nem kell ráparázni erre a sírás dologra.

Én nem sírtam költözéskor, boldog voltam és izgatott, mégis egy-két hétig idegennek éreztem az új lakást, és furcsa volt, hogy nem vesz körül a családtagjaim megszokott szöszmötölése, anyám laptopozása a nappali kanapéján, húgom sztorizása a konyhában. De azért nem akartam volna hazamenni. Aztán hipp-hopp olyan lett, mintha mindig is itt éltem volna, imádom a saját otthonunkat, a közös életünket. A férjed csak búcsúzkodott.