Nagyon félek hogy egyszer meghalnak azok a családtagjaim akiket a legjobban szeretek. Még sosem halt meg senkim. Hogyan lehet a legjobban feldolgozni?

Esetleg valami kisállatod vagy hasonló már halt meg, akkor egy fokkal könnyebb helyzetben vagy.

Viszont van egy tanácsom, ami enm feltétlenűl téged, hanem a jövőbeli gyerekeidet fogja nagyban megkönnyíteni ilyen téren.

Ugye mint filmekben is láthatjuk, mikor egy nagyszülő vagy rokon meghal, akkor azt mondják neki a szülei, a gyereknek, hogy elutazott, majd visszajön és hasonlók. Ez nagyjából a legrosszabb dolog, amit tehet.

Pontosan emiatt, mert a későbbiekben nehezebb lesz neki feldolgozni. Ha lesz egy gyereked, akkor ne ilyeneket mondj neki, hanem őszintén, hogy meghalt a nagyszülő, hidd el nekem, ezzel csak az ő dolgát fogod megkönnyíteni. Később lesz temetés is. Azzal viszont ne úgy csinálj, az egyik pap ismerősöm mondta, hogy ők mindig azt tanácsolják, hogy kérdezzék meg a szülők a gyerektől, hogy akarna-e menni a temetésre. Ha a gyerek nem akar, akkor rá kell otthol valakire bízni vagy hasonlók, ha meg szeretne, akkor el kell vinni őt is. Az a lényeg, hogy egyik se legyen ráerőszakolva.

Tudom, hogy ez így felnőtt szemmel első olvasásra hülyeségnek tűnhet, de ezzel csak a jövendőbeli gyerekeden fogol segíteni. A gyász feldolgozása ilyen esetekben már nehezebb, hogy ennyi idős korodik nem vesztettél el senkit. Remélem könnyen feltudod majd dolgozni!

Nekem a nagypapám hunyt el

Bár szegényről tudtuk hogy el fogjuk veszíteni de

Felkészülni azt nem igazán lehet azt érezzük

A veszteség mindig faj de az élet megy tovább idővel be gyógyulnak a sebek senki sem marad örökké a földön ahogy mi sem

Beszelges velük tartsd a kapcsolatot addig amíg lehet és

Úgy kell élni hogy a világban megtaláljuk önmagunkat

Lehet úgy élni hogy állandóan rettegünk valamitől vagy az elvesztésétől ...stb de lehet úgy élni hogy a vidám dolgokra fókuszáluk

Szerencsés vagy hogy nem kellett szembe nézni eddig a veszteség fogalmával én általános iskola 8 osztályában veszítettem el a nagypapámat bár hiányzik de az élet megy tovább és akárhányszor eszembe jut a jó dolgokra emlékszem vele kapcsán

Az örökké éles titka hogy az emlékük bennünk élnek tovább

Azért élünk hogy érezhessük a boldogságot rajtunk múlik hogy hogyan éljuk le azt a rövidke életünket

3-as: a gyerek kérdéseben szerintem is úgy kell viselkedni. Én kiskorom óta jártam / vittek rokonság temetésére, ez sajnos az élet rendje, hogy az emberek eltávoznak. Nagyszüleim öregen haltak meg, várható volt, sokáig tartott a leépülésük, már megváltás volt nekik.... Egyik szülőmet hirtelen vesztettem el 23 évesen, rosszul lett és kórházban elhunyt aznap... Másik szülőm 36 éves koromban vesztettem el, az évekig tartó leépülés-kórházból kórházba járás után szintén egy megváltás volt neki.

Én például minden temetésen meg szoktam nézni a nyitott koporsóban az elhunytat, ha láttam úgy könnyebb volt feldolgozni. A halál is az élet része. Hamvasztáson nem voltam, a rokonságunkban talán nem volt divat. Szerintem kell a temetés, a szertartás, kell a gyász, ez segít feldolgozni, aztán bár közhely, de igaz: az idő begyógyítja a sebeket. Szép lassan telnek a napok és egyre jobban halványul a fájdalom.

Sokáig sűrűn jártam szüleim sírjához mécsest égetni, most már ritkábban.

Nem lehet a múltban élni, el kell fogadni, hogy ez az élet rendje.

Gyereknek meg tényleg nem kell hazudni, hanem éreztetni vele is, hogy ez az élet rendje.

Mondjuk azt könnyebb volt elfogadni, amikor egy idősebb ember távozott, a hirtelen és nem idősen elhunyt szülőm halálát nehezebb volt feldolgozni, tovább tartott. Az is segít talán, ha van párod, esetleg gyereked, kutyád stb akikkel foglalkozva el tudod terelni a gondolataidat... Nem könnyű.

Ha még nem vesztettél el senkit, akkor élj úgy, hogy ha hirtelen elvesztesz valakit, ne legyen lelkiismeret furdalásod hogy megbántottad, stb. Sajnos édesanyámtól nem tudtam elbúcsúzni, hirtelen történt, nem voltam ott, azóta úgy vagyok vele, hogy mindig úgy kell elbúcsúzni a szeretteinktől, mintha sohasem látnánk többé...

Minél nagyobb a kötődés, annál nehezebb az elválás.

Itt is a megértés segít. De, mivel, nem vagy pszichopata, így az érzelmek úgy is közbeszólnak.

Elvileg a kötődés felszámolásával oldódik fel az a félelem, amit te is érzel ezzel kapcsolatban. Viszont erre csak kevesen érnek meg.

Nagyon egyszeru: ne gondolj rà, plàne ha meg sem tortent mèg... az termeszetes ha nagyritkán valami kapcsan eszedbe jut hogy mi lenne ha... de akkor adj hálát és hesegesd el a gondolatot mert ha minel tobbszor csavarodsz rá es sirdogalsz elore egy még meg sem tortent rossz dolgon annal tobbszor kell átelned. Ne legyel a sajat magad ellensége.

En vesztettem mar el szulot es testvert, nem is regen... hidd el tudom mirol beszelek

Nekem a testvérem halt meg 24 éves koromban, utána fél év múlva az anyukám is belehalt ebbe.

Ezek olyan dolgok, amik akaratodon kívül, örökre megváltoztatnak. Az ilyen fájdalom nem múlik el, csak lecsendesül annyira, hogy újra tudj funkcionálni, de vele kell élni.

Az emberek majd azt mondják, hogy erősnek kell lenned, de ez csak azért van, mert nem tudnak mit kezdeni a fájdalmaddal és elhárítják ezzel. Nem kell erősnek lenned azért, hogy másoknak ne okozza kellemetlenség azzal, hogy sírsz és gyászolsz. Nagyjából 3-4 hónap után meg azzal jönnek ha nem azt mondod a "hogy vagy?" kérdésre, hogy "jól", hogy "jaj még mindig? Tovább kell lépni, ez az élet rendje, stb". Rohanó világban élünk és másokat idegesít majd a gyászod és ha mindenki feszeng, ha erről beszélsz, akkor kell majd valaki, aki pénzért meghallgat.

Amikor ilyen történik, akkor jó olyannal beszélni, aki átmenet ezen. De fontos, hogy tényleg hasonló legyen. Ha 24 évesen meghalt az anyukád, akit világon a legjobban szeretsz és teljesen egyedül maradsz, akkor ne olyanokkal beszélj, akik a 102 éves dédmamájukat temették, vagy a kiskutyájukat, mert csak növelik a fájdalmadat.

Szóval akkor teszed a legjobbat magaddal, ha nem engeded, hogy nyomasszanak az elvárásokkal. Olyan tempóban gyászolsz, ahogy tudsz, és berendezed az életed ennek megfelelően. És keresd bátran azokat, akik hasonló mentek át. Ők sem fognak tudni mondani semmit, ami megvígasztal, de ők tudni fogják, hogy miért nem és néha ez is elég. És ha túl nagy a fájdalom, ne félj segítséget kérni.

Nekem az apukám halt meg, még gyerekkoromban. Mind a mai napig a legnagyobb félelmem emiatt, hogy további szeretteim meghalnak, próbálok nem is gondolni rá, mert nagyon elkezdtek szorongani miatta.

Már eltelt 22 év azóta, az én életemben mind a mai napig hatalmas űrt okoz, hogy nincs apukám... Szóval nem tudom, sztem vannak dolgok, amikkel együtt lehet élni, de teljesen soha nem lehet feldolgozni. Hiányozni fog, amíg csak élek.