Azért gúnyolták ki az alkotásaimat, mert látták, hogy nincs tehetségem?

Kicsit hosszú lesz.

Én mióta az eszemet tudom imádtam alkotni. Ha nem kis embereket faragtam a fába óvodásként akkor tündérmeséket szőttem a fejemben amit a szomszéd lánnyal játszottunk el.

Mikor elkezdtem iskolába járni, úgy éreztem, megnyílt egy kapu előttem. Megtanultam az abc-t és onnantól kezdve mindig volt valami könyv amit olvastam. Nem kellett sok, hogy én magam is írni kezdjek. Volt egy füzetem 10 évesen amibe novellákat írtam. Már nem emlékszem mennyire voltak jók, de egy nap megtalálta a bátyám a párnám alatt (szégyelltem megmutatni bárkinek is). Odavitte a nagymamámhoz, hangosan felolvasták, kigúnyolták a neveket benne, kacagtak rajta addig míg el nem sírtam magam. Akkor eldugták a füzetet nagymamám szobájában. Én megtaláltam és kitéptem a lapokat amiket írtam aztán eldobtam őket.

Később 12 évesen írtam egy verset az iskolában. Egy paródia volt egy balladáról amit akkor tanultunk. Az osztálytársaim imádták, olyan boldog voltam, hogy tetszik nekik amit én írtam, (az az ember aki egész nap a hátsó padban hallgat és senki nem szól hozzá) hogy hazavittem s elolvastam nagymamámnak és bátyámnak. Azt mondták biztos nem én írtam, hanem az internetről másoltam, aztán otthagytak vele s mentek a dolgukra. Nem is adtak esélyt, hogy elmondjam, nem úgy van.

15 évesen eléggé depressziós voltam. Rengeteg sötét hangulatú rajzom született ekkor. A bátyám amikor meglátta őket akkor összegyűjtötte s a szemem láttára égette el őket az udvaron, mert nem jó dolog ilyeneket rajzolni szerinte.

Nem tudom miért kellett ilyen erősen reagálni arra, hogy esetleg nincs tehetségem benne.

Szülők, ti hogyan adjátok a gyereketek tudtára, hogy nem érdemes foglalkoznia valamivel?

Ilyen előfordult más családokban is? Köszönöm a válaszokat.

20/l