Volt már valaha veletek olyan, hogy a párod miatt meg kellett szakítani a kapcsolatot a családoddal?

3éves koromban apám meghalt. 4éves korom óta nevelőapám nevelt, a mai napig együtt van anyámmal. Ő egy igen érdekes ember. Csak az a jó amit ő gondol, iszonyú nehéz neki megfelelni, mindenben csak a hibát látja...

Gyerekkoromrol igazából vegyes érzelmeim vannak. Alapjába véve megkaptam mindent, sosem szenvedtem hiányt. De ha nevelőapamnak valami nyügje baja volt, az rajtam csattant. Szo szerint. Megvert, nem egyszer. Anyám pedig szó nélkül végignézte mindig.

Aztan én lekerültem a porondról, anyámat kezdte el verni. De ezt úgy képzrld el, hogy 1 hónapban egyszer 2napig ilyen zakkant volt, akkor elszabadult a pokol, a többi napokon viszont a csillagokat is lehozta volna értünk.

Ez végigkísérte az otthon töltött éveimet. Aztán ahogy nőttem, egyre szigorúbbak voltak velem. Megszabták mikor, hova, kivel mehetek.

24 évesen iskolát csináltam (akkor már 1 szakmával a kezemben) nyelvvizsgát csináltam, otthon én főztem-takarítottam, hazaadtam nem keveset. Mégsem voltam elég jó nekik, mindig csak azt hajtogatták, hogy nem lesz belőlem semmi, mert szerencsétlen vagyok, semmirekellő, nem értek semmihez...

Megismerkedtem párommal, 24evesen úgy mehettem el vele bárhova is, hogy hétköznap este 10re haza, hétvégén meg pénteken VAGY szombaton ottaludhattam nála, de délelött 10ig haza kellett érnem...

Párom ezt megunta. Vagy ő, vagy a család. Másnap nyelvvizsgáztam, mentem haza, nevelőapám egyből nekemesett, hogy biztos megbuktam, azért nem tudom az eredményét (írásbeli volt) mert ezt is csak elbszni tudtam... na akkor hívtam páromat, hogy jöjjön értem. Összepakoltam a ruháim 3/4ét, és eléptem otthonról. Másfél hónapja ismertem akkor páromat. Sosem bántam meg. Azóta 4 éve vagyunk együtt, ma már a férjem, van egy fiunk, és tervben a második baba.

Anyámékkal 1 évig szóbszerint nem beszéltem. Most olyan heti szinzen anyám felhív, havi 1x átmegyünk hozzájuk. Ők nem voltak még sosem nálunk....

Köszönöm 17es!

Igen, nagy lépés volt. De akkor betellt a pohár, nem bírtam tovább.

Nem csak akkor volt nehéz, hanem a mai napig az. Ez a folyamatos lelkiterror, szabályok a mai eletemre is kihatnak.

Hiába voltak jó napjaink is, hiába szerettem őket, hisz ők neveltek fel, akkor is ezt soha nem tudom elfelejteni nekik.

A mai napig ha elmegyek valahova, bűntudatom van, hogy mit csavargok, hol "kujtorgok" feleslegesen. A mai napig a fülemben csengenek ahogy nevelőapámat hallom. Ha pl azt mondom a férjemnek, hogy barátnőzök, és pl 5fele jövök, ám mégis 6ra érek haza gyomorideggel megyek. Mert otthon anno ezért ordítás járt, ferjem pedig csak annyit mond, jól tetted, kikapcsolódtál kicsit...

Ha férjemmel veszekszünk, folyamat attól tartok, hogy megüt. Esze ágába nem jutna, elöbb törné le a saját kezét. De mivel évekig ezt viseltem, ezt kaptam, bennem van a mai napig.

Szoval nem könnyű. Áldom férjemet, hogy akkor kiállt mellettem, és azota is velem van, megért.

Igazából akkor ott nekem betellt a pohár. Ott nem akartam maradni, az biztos. Úgy voltam, lesz ami lesz.

Ahogy elköltöztem, egy forintot nem adtam haza, az árvaságim is saját magamnak átirattam (anyám fel is hívott ezért, hogy hogy képzelem, mert így hagyján, hogy a hitelt, rezsit nem fizetem, de még azt is elveszem tőlük?!) Szóval minden pénzemet végre a kezemben tudtam. Ha férjemmel nem jött volna össze, elmentem volna albérletbe. Azt tudtam, ennél csak jobb lehet.

Egyből munkahelyet is váltottam (mert míg otthon laktam abba is beleszóltak, hol dolgozhatok) jobban is kerestem. Szóval így az anyagiaktól nem féltem, vagy hogy nem lesz hol laknom esetleg.

Ami iszonyú szar volt, azok a kistesóim. Akkor voltak 6 és 8évesek. Szinte én neveltem őket is. Iszonyat kötődtek hozzám. Őket volt nehez otthagyni.