Egy két hónap híján 3 éves gyerek mennyit fog fel abból, ha az egyik szülő elhalálozik?

3 éves voltam, amikor édesapám meghalt. Egyáltalán nem emlékszem arra, hogy mikor, hogyan és mit mondtak nekem. Azt is csak a családi elbeszélésekből és néhány fényképről tudom, hogy imádtam édesapámat és apucinak szólítottam. De valós emlékem egyáltalán nincs róla, valóban csak néhány emlékfoszlány dereng, de csak az alapján, amit mondtak róla, meg ahogy látom a képeken. Szóval 8-asnak van igaza, teljes mértékben alá tudom támasztani.

Igazából csak arra emlékszem, hogy én abban nőttem fel, hogy nekem nincs apukám. A rossz érzés élénken él, amikor róla kérdeztek, és erre azt kellett válaszolnom, hogy nekem nincs. Viszon a mai napig, ha szóba kerül a téma (mint most is), valamiért rámtör a sírhatnék (már most is potyognak a könnyeim). 53 éves vagyok.

IGEN, VANNAK emlékeim ebböl a korból!

NEM teherautónyi - márcsak azért sem, mert az emlékek nem rakhatóak teherautóra -, de jópár fontos vagy furcsa dologra emlékszem.

Meg egy gyerek ARRA mindenképpen emlékszik, ha egy fotnos személy eltünik az életéböl!

Nekem is meghalt édesapán 3 éves koromban, de nemcsak arra emlékszem, amikor meghalt, hanem elötte való idökböl is jópár közös emlékem van vele.

Meg arra is emlékszem, milyen volt utána, milyen érzések voltak bennem a halálával kapcsolatosan.

12 az biztos csak nem három évesen

Kisebb emlékszilánkok pillanatok emlékei lehetnek de komplett emlékek biztos nem

"Kisebb emlékszilánkok pillanatok emlékei lehetnek de komplett emlékek biztos nem"

Nekem is vannak teljesen komplett és tiszta emlékeim kb. 2 éves koromtól.

Abszolút tisztán emlékszem az első óvodai napja - épp előtte töltöttem be a 3. évemet. Még egy kislánnyal való beszélgetésemet is vissza tudom mondani szó szerint. Emlékszem, ahogy az asztalon volt egy kosár, kis képekkel, és abból kellett jelet választanunk magunknak. Emlékszem, hogy turkálok benne és nem tudok dönteni, erre odajött egy kislány (még a nevét is tudom: Dia), és kivett egyet, a kezembe adta: szerintem legyél csiga. Onnantól kezdve legjobb barátnők voltunk.

Emlékszem, amikor sírtam, és nem akartam ott maradni, a dadus bevitt a konyhára, és felültetett a pultra. Tojásrántottát csinált csak nekem (illetve maguknak is, de a gyerekek közül csak nekem), és ez volt a mi kis titkunk. Imádtam őt.

Emlékszem az udvarra, ahogy megdobtak egyszer ringlóval, ahogy elestem a betonon és felhorzsoltam a térdem. Emlékszem, amikor egyszer udvariatlanul viselkedtem, és leszidtak miatta. EMLÉKSZEM, érted?

Hároméves koromtól kb. az egész életem megvan, de kétéves koromból is vannak teljesen normális, tiszta emlékeim, amiket a szüleim is megerősítettek. Most 35 vagyok.

Csak mert neked nincsenek emlékeid, ne vetítsd ezt mindenkire. Főleg az olyan nagy dolgokra, mint egy szülő halála, nagyon sokan emlékeznek. Elhiszem, hogy nem mindenki, de sokan. Egyik ismerősöm két éves volt, amikor meghalt az anyukája, és mindig meséli, milyen volt, mikor fésülte a haját meg énekelt neki...

7-es vagyok!

Amikor a nővérem hirtelen, váratlan halála után sógorom itt maradt egy 3 éves + egy 7 hónapos kicsivel... bizony, a 3 éves igenis nagyon követelte az anyját. Nem lehetett neki hazudni, és sógorom beszélt gyermek pszichiáterrel, az tanácsolta, vigyük ki a sírhoz, és mutassuk meg neki. És minél többször kivinni, és beszélni vele arról, hogy nézzen körbe a temetőben, minden sírban valakinek a szeretett családtagja, és mindenki odajár, és viszi a virágot, koszorút... és amikor (évekkel később) az akkor még csak 7 hónapos húgának elmondta, hogy hol is van az ő igazi édesanyja... sógorom még várni akart vele 1-2 évet, akkor kezdődött az egész előlről... nem lehet nekik hazudni, igenis bármennyire is fáj, nekünk is, nekik is, amikor már nem lehet elkerülni, meg kell mondani az igazat. Előbb-utóbb úgyis megtudják!